no MMA!

Tömegtüntetés, Budavár, szégyen és fohász

Ez már a vég(e). Lánchíd, pesti oldal, mintegy száz diák álldogál tanácstalanul…, most menni vagy sem, maradni vagy hogyan tovább…? De nem hagyhatjuk Őket, akik a Várból erre jövet itt maradtak, leültek a híd végében, gitárszóval énekelték-skandálták a „János bácsi, János bácsi, Ébredj fel…!” dallamával és refrénjével: Ne írd alá, Ne, Ne, Ne…!

Közben a hídról a mintegy tizenöt—húsz rendőr- és TEK-es autó lefarolt Buda felé, valahogy a szoros sorfalat álló rendőr-osztagok is mintha elpárologtak volna. Csak egy futtában látható főtiszt tempója jelezte, nem önként vagy talán vacsoraszóra várva, hanem más miatt hagyták ott az ekként dalos „közlekedési akadállyá” (kihágássá) vált fiatalokat, hanem egyéb késztetésre. Épp egy nyugdíjas hölgy mellett beszélgetve vizionáltam, hogy itt elszivárgásról van szó, lassú lelépésről, átsunnyogásról… – hisz addig sokszázan—ezrednyien voltunk. Mire a lengedező szélben szálldigáló, olykor meginduló, Cseh Tamást idéző vagy ismét Jánosbácsizó dallamokat önszántan hátrahagytam, már a környék is szinte parttalanul üres maradt. A parlamenti tájon azonban ismét sűrűség, a nagyobbik tömeg nem hazaszivárgott, hanem épp az új tetthelyre, ahol már sok egységnyi riadóztatott, karnyújtásnyi sűrűségben fölállított alakzat állt ellent, nehogy ismét berohanjanak a nemzeti magánlaktérbe. Itt már a „RezsiMcsökkentés” és „Nem hagyjuk!” transzparensek nemzeti zászlókkal álltak ölelkezésben—tömegben; a rövidebb és rekedt szónoklatokat végül a konfliktusmentes estét lezárni kívánó búcsúmondat is berekesztette, mikor telefóniai fuvalom jött: a hídon maradtakat a rendőrök vegzálják, kitartanak, de kevesen vannak, kéne a nép hangja melléjük… Ekkor szárnyalt föl ismét a „GyerTEK velünk!”, vissza a Lánchídra, ahol ismét átrohamoztatottan és oszlatósan tagolt rendőri készültség hajrázott addigra. A földön ellenállókat szelíd kényszerrel a híd közepére oszlatták és egyenként lecsekkolták, ember se ki, se be, amíg a rabcsoport még középen. Tétovaság, mit tegyünk, „Veletek vagyunk…!” üzenetek a híd láncainak folyosóján, majd tolató rendőrautók Pest felé, a diákok eléjük ülnek, ne lehessen elvinni a rabságba került csoportot… Az oszlató-ék végül biztosítja a járgánytolatást, de a négy-öt autó nem rabomobil…, csak a helyet szabadította föl, mintegy kaput nyitva a korábban harapófogóba zárt hídközépi diákok szabadon bocsátásához. Jönnek is, nemzeti zászlóval, énekelve, az ideiglenes rabságból szabadulás alkalmi örömével, szinte méltóságteljesen…, s a harsány üdvözlés, ölelő fogadtatás nem marad el: „Hősök vagytok…! Hősök vagytok…!” kinevező skandálással. Majd tényleg lassúdadan feloszlik a maradék tömeg, mindenki kifagyott, otthon jobb lenne már, inkább folytassuk holnap, mert lesz még miért…! Alighanem a rendőröktől még ásványvizet is kaptak, mert osztogatják az éjféli órán már ajándékszámba menő kincset.

Kortárs hősök – mivégre és miként?

Hőssé válni, húsz percre igazoltatásos szituációba kerülni, vagy gimnazistaként eltölteni négy—nyolc—tizenkét órát a Gyorskocsi utcában a Parlamentbe igyekvő autós képviselők feltartóztatása miatt, és „Ne legyetek árulók!” felírattal dacolva az előre látható—számítható gyalázat elkövetői ellen…, avagy fölszólalni a Szent György téren, tévékamerák fényében, sok ezernyi összesodródott ember előtt… – ez a hőssé válás módja momentán. „Én ott voltam ötvenhatban…!” – hörögte rekedten egy virtigli prolisapkás nyugdíjas a Lendvay utcában az erkélyről egykori Fidesz-szövegeket felolvasó diákok arcába. Hős lehetett, bár hogy mi áron, nem mesélte tovább, mert a vicsorgástól elmorzsolódott az oktatási szándéka. Hős volt Ő is, egykor – mára csahossá lett, vadítható vadászebbé, aki a vérszagra és a menekülés izgalmára, lövés hangjára uszul leginkább. S elég egy üzenet, FB-közlés, telefon vagy pajtási hívás, máris ott terem a gyalázatos „betolakodók” megrendszabályozására. Mindig is tudta: elég a pajeszt megcibálni, s az inas fintorba fordult fájdalommal megtanulja majd, kié a vezénylő szó. Most már nem övé, ez igaz, de annál inkább Övé, akiért ismét tenni, cselekedni, igazságot képviselni, jogot kivívni érdemes, sőt kell is harcba szállni, ha hívó szavára hivatkoznak alvezéri főhadiszállásáról.

A diáktürelem és humor-lelemény generációs konfliktusformát ölt. Aki „akkor” volt ötvenhatos, vagy nyolcvankilencben vezérszónok, vagy kétezerhatban kordonbontó…, minderre már csak úgy emlékszik, mint múló idő újságkivágatára, sajtófotók hősiesítő pózaira, tévéoperatőrök leleményeire. A nemzedékinek tetsző konfliktushelyzet azonban álca, leplezhető konfliktusképesség álarca mögötti érzületetika. Ne lehess ma kicsit sem hős, ha én egykor az lehettem, hogy Azért a rendszerért kiálljak…, s bár Az a rendszer már hálisten nem Ez a rendszer, de imhol most az Igazság s az Élet, ezért kell most a vasököl… A vasökölnek megfelelő retorikai tónusok is korrektek: „Buzik vagytok…!” szól hangosan a kortudat, s halk, de lelkes gitárhang a válasz. „Mennyé haza tanúni…!” – utasít a praktikus ész, de hogy ha tanulna is, mivégre, ha el sem tudna helyezkedni, akkor kinek, ha meg sem tudja fizetni, akkor hogyan, s ha majd Neki kell eltartania a Történelmet átélteket, akkor épp ily kedves lesz-e a kölcsönösség…? – ezt már nem szokta végiggondolni. Gondolkodni amúgy is fáj, vagy amolyan bizonytalan sötét fal az, amely előjön a tekintet fényét homályosítva, s egyre közeledve, mint Örkény „Tóték”-jának Lajosa tudatában.

A rendszerváltó kisember-tudatban méltán szorong a reménytelenség és sikertelenség. „Ezek” meg csak verik itt a tamtamot, pedig „mit tettél le az asztalra…?!”, „neked mikor lőtték ki a szemed, te mocsok…!?”. S ha már elégedetlenség, akkor legyen épp azokkal szemben, akik ugyancsak elégedetlenek, de Mások, fiatalok, derűsek, még ritmus az életük, lelemény a megoldásuk aktualitása, toleráns mosoly a válasza. A Másság pedig ősveszély, mert nem illeszkedik, kihág, szeszélyeskedik, s lám, ha a buli végét kihirdeti, akkor is képes mégegyszer összecsődülni, hogy „Alkotmány nem játék!“-ot skandáljon, polgári engedetlenkedjen, más válasza is legyen, mint a puhameleg flanelpapucs biztonsága. S ettől már egyenest ellenfél, sőt ellenség is, ki ellen indulni épp oly hősiesség, mint szabadulni az igazoltatásból.

A hétköznapi hős, mint a „Viktatúra” elleni hangos vonulók tömegében termő közérzet, nem újdonság, mégcsak nem is fölfedezés. Hanem tán jog, perszonális szabadságjog, korszellem biztosította fényesedés lehetősége. Messzire menekülni, sörbe szomorodni, leckekönyvet fényesíteni vagy szőlőt kacsolni lehet éppoly korszakos megoldás, mint utcára vonulni, és „I Love AB” felirattal kimutatni a semmisséggel arányos alávetettség elfogadhatatlanságát. Mert ez túlmagyarázat nélkül is arról szól: a rendszerváltások, rezsimcserék perspektívája, valamint a röghözkötés kényszere, az elnémított máskéntbeszélés, az elszabotált jogintézményesség, a fesz és pöf új diadala között lehet immár csak választani. De tényleg Ezek, és csakis ezek a választás lehetőségei?

A látszat súlyosan csal. Európa és az IMF csak kérhet, pitizhet, „majd hazamennek…!”. Amit Mi építünk, a saját út (sőt saját útszakasz vagy egész autópálya), saját főpályázóval, saját médiahatalommal, akadémiával, bábszínházzal, saját adókulccsal és haszonkulccsal – az legalább a Miénk! Amit mi magunknak gyarmatosítunk, az is a Miénk! Sőt, a többes szám esetileg visszavonva: egyenesen az Enyém! Ehhez a „Nem leszünk többé gyarmat!” viszont jól is szól, emlékeztet is minden második micisapkást vagy kopaszt, technokrata szolgálatra alkalmassá nyilvánított új Audist arra, amire lehet: hogy a túlerő sodrása nagyobb úr, mint a korrupciómentesség dicsősége, s még nagyobb, mint a felhatalmazottság kötelezettsége vagy a lelkiismeret. S hogy a nemzeten belüli ellenségképzés biztos győzelem mámorával ittasul, már csupán töredék népességet emlékeztet a hidegháborús korszak légkörére… Kockázat tehát nem jár vele, különösen ha költségeit is maguk a megfegyelmezettek állják.

A generációs konfliktussá és uszítástechnikai részletkérdéssé parfümált szimbolikus politizálás azonban mintha megfeledkezne a szimbólumok mélyén mindig ott rejlő magasztosság, morális igazságosság, történeti örökség lényegéről, emberléptékű normájáról. Arról, hogy nemzeti vagy import-zászlóba öltöztetett győzelemittasság aránytalanul sokak szenvedését hozza, hogy mindezzel új igazságnélküliségek korszakait alapozza, hogy jelképes emelkedettségét az értékteremtő folyamatok szavatolják, meg a Sokaságért vállalt áldozat, a Mások elfogadásában rejlő partnerség esélye a lényegesebbek, s nem az egynapos győzelmek öröme. A Hőssé Lenni igénye is csak addig dicső, amíg még van, akinek ez közös öröm, nem pedig gyilkos vagy rettent félelem bázisa. A Magunknak épített diktatúra pedig mégcsak nem is az individualizálódás útja, nem csupán az „ember embernek farkasa” új korszaka, vagy egy álnokul hamis és élhetetlen „szép új világ” víziója. Hanem olyan világ(ok) lebírásának, likvidálásának, létveszélyes „Övezetté” és Szinisztra-körzetté alakításának alapozása, melyben nemcsak diáknak, bírónak, pedagógusnak, államtitkárnak, lelkésznek, rendvédelmisnek, ápolónőnek, nyugdíjasnak, festőművésznek, színésznek, hivatalnoknak, közszolgának, munkanélkülinek, szülőanyának, szerkesztő-riporternek, bábának, hajléktalannak, pálinkafőzőnek, idegenvezetőnek, rokkantnak, vállalkozónak, bérlőnek, tulajdonosnak, díjbeszedőnek, boltosnak, vízvezetékszerelőnek vagy vasutasnak lenni nem érdemes, hanem már „minden mindegy!”-hívőnek sem.

Az öngyarmatosítás nem azért durvább csupán, mert „nem gondoltuk volna…”! Nem is azért, mert mások gyarmatain legalább nyugtunk van, a sajátunkon még ez sincs. S nem is, mert a Nagy Gonosz megint végítéletre szánt, s a Halál Lovasait küldi ellenünk. De inkább azért, mert ha Mindenkiben csalódsz, Magaddal sem állhatsz békében. S akik magukkal sem, másokkal még kevésbé. Csakhogy mindezt kiért, kikért, miért…? Hát épp e kérdés, válasz nélküli fájdalom az, amely hősökké formálja az alkalmi válaszadókat, az ötperces múltat vagy félnapos bizonytalanságot újraformált kérdésként átélő diákokat, körülvéve szolidaritással, humorral, iróniával és önkritikus élménnyel, a „Mi vagyunk a jövő!” átformálásával „Ti vagytok a jövő!” felelősségévé, a dalokkal, a tekintélyelvűség elutasításával, a hódolásképesség kiröhögésével. Az önfelszabadítással, mely Mások felszabadulását is rejti, s a szimbolikus tőkével, melyből bizton adakozhat, mert minél többet oszt, annál inkább gyarapszik… EZ a korosztályi másság legitimálja nem csupán az önkreatív attitűdöt, de az elfogadhatóságot, a mértékletességet és irígyelhetőséget is. Azt, ami öleléssel kezdődik és végződik, ami befogadással és partnerséggel zajlik, ami Közössé teszi mindazt, amit sokan mások már régen elveszítettek.

Legyetek hősök! Mert ez még és már, megint ’68! „Legyetek realisták, követeljetek lehetetlent…!”

A. Gergely András

A szerző a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság elnöke, az ELTE BTK Kulturális Antropológia Tanszék politikai antropológia, városantropológia és antropológiai módszertan szakos tanára.