no MMA!

Másfél éve már, hogy Németh Ilona az Ernst Múzeumban bemutatta Dilemma című projektjét, de ahogy múlik az idő, úgy tűnik egyre pontosabbnak, élesebbnek az akkori állásfoglalás. – Mélyi József írása.

Sűrűsödnek a dilemmák, mintha az intézményrendszer vagy a nyelv eróziójával párhuzamosan egyre többször állna elő a hallgatással vagy a kettős beszéddel sem feloldható csapdahelyzet. Számomra a legszorítóbb jelenleg a Ludwig-dilemma.

Már azt sem könnyű eldönteni, részt vegyen-e egy kritikus szervezet képviselője a Minisztérium által célirányosan összehívott zsűri munkájában, mérlegelni kell, milyen szerep lehet az osztályrésze – díszlet, élő lelkiismeret, illúziók mentén utolsó szalmaszál, de mégis és leginkább: szemtanú, illúziók nélkül. A szemtanú tanúságát utólag persze megköti a titoktartás; a Ludwig Múzeum „igazgatói beosztásának ellátására kiírt pályázat” bíráló bizottsági tagságának feltétele a nyilatkozat aláírása: „a Bíráló Bizottság ülésén elhangzottak, továbbá a Bizottság álláspontja tekintetében teljes körű titoktartási kötelezettség terhel”, ráadásul az utolsó öt szó vastagbetű, vasszigor – ez talán nem titok.

A titkok között elveszve azonban muszáj valahogy reflektálni arra, ami történt, nem lehet benntartani, mert fullasztó a rombolás; mégis ott a dilemma, lehet-e hallgatva beszélni? Átfut az agyamon, hogy szépirodalmi formát választok, egy színjáték leírásával, nevek nélkül – bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve lehet. Abszurdan apró jelenetekre gondolok, a meghallgatás során egy sokatmondó, unatkozó tekintetre, a „vitában” egy kioktató hangra, egy gúnyos megjegyzés hallatán a száj sarkának apró rándulására, de ez fikcióként nagyon kevés. Aztán arra is gondolok, hogy feloldásként csak egy szót írok az internet egyik sarkába: szégyen. De miért nem vetettem ott helyben jegyzőkönyvbe a szót? Utólag mindenki okosabb.

Artportal