Vári György: Ők az egyetem

Az egyetem köré vont élőlánc igazi esemény volt, első közelítésben társasági: ott volt egykori radnótis tanítványom, a HaHa-aktivista Füzessi Karesz a bömbijével és arról kiabált, hogy a közszolgáltatások, inkluzíve a felsőoktatás leépítése nem szolgálja a haza érdekét, ennél, persze, kifejtettebb volt, a Hallgatói Hálózat vezette be a magyar közbeszédbe azt a retorikai újítást, hogy kiérlelt értekezéseket kiabálnak tüntetéseken a megafonba.

Sokan voltunk, sok százan, tán az ezret is közelítettük, megfogtuk egymás kezét, körbesétáltuk az épületet, flower power. Derű, szeretet, bizalom. Valamint egy transzparens, amin majdnem elbőgtem magam, az állt rajta, hogy: „a tanárainkat akarjuk”. Én az ebédszünetét élőláncozásra használó kiváló kritikus, Kerpel-Fronius Gábor kezét fogtam egyfelől és a Radnóti gimi egyik legkiválóbb magyartanáráét, Schiller Mariannét másfelől, őt helyettesítettem – roppant mérsékelt sikerrel – egy darabig éppen pályakezdő tanárként az iskolában, amikor neki született kisfia. A lázadás és a tekintélytisztelet kultúrája egyesült a láncban: a tanárok melletti kiállás az egyedül a szó, a tanítás által kivívott, immár végképpen hatalom nélküli tekintély elismerése volt, egyúttal szembefordult a tekintély nélküli hatalommal. Nem X-szel vagy Z-vel, hanem az „objektív költségvetési kényszerek” személytelen hatalmával.

Ezek a rendbontók ugyanis, akik némelyek szerint nem eléggé érettek ahhoz, hogy értelmiségivé legyenek, akik akadályozzák a tanítás rendes menetét, a világ legszelídebb, legkevésbé radikális lázadói: a tanáraikat akarják, a stúdiumaikat akarják, Juhász Gyulát akarják, Eliotot meg a dualizmus társadalomtörténetét. Milyen durván felforgató szándékok ezek, édes Istenem! Milyen törékeny erő van ebben, átlag 21 éves bölcsészlányok és fiúk körbefogják, körbesétálják az épületet, amelyet féltenek, és azt kiabálják, hogy az egyetem az övék. Ki volna az, aki nem ilyen, a Bildungban minden erőszaktól irtózó elszánással hívő, csiszolódni vágyó, tündéri stréberekről álmodna, hát nem csak Meseországban van ilyen?

Az én személyes történetem bonyolultabb, nem voltam ELTÉ-s, bár, mint mondtam, két és fél évet dolgoztam egy ELTE gyakorlóiskolában, azokhoz kötődöm, azok is veszélyben vannak, az ELTE gyakorló gimnáziumi része nemsokára bezár. Több bizonyíték (noha, persze, kötetnyi van), mint az, hogy tanítványaik százával álltak ki az elbocsátottakért, hogy – ha mégoly szimbolikus értelemben is csak -, de a testükkel védték őket, aligha kell mellettük. Igenis irtózatos csapás érte a pesti bölcsészkart és a teljes magyar bölcsészképzést. Nem érint közvetlenül, nem vagyok már bölcsész, de enélkül a tudás nélkül nemzeti elbeszélés folytonossága válhat kérdésessé. Akik ezt továbbírták, akik lényegésen semmi mással nem foglalkoztak egész életük során, mint azzal, hogy ezt az elbeszélést alakítsák, olyan munkásai a haza ügyének, akik – hát, hogy ne mondjunk semmi nyerset – nem ezt érdemelnék. Nem ilyen távozást.

De a tegnapi élőláncot, azt igen, azt nagyon megérdemelték. Túlkoros voltam és illetéktelen, köszönöm, hogy mégis ott lehettem. Azt kiabálták, a falakt védve, hogy „az egyetem a miénk”. Pedig ennél többről van szó: ők az egyetem. Amúgy tegnap, természetesen, nem történt semmi. Az egyetem történt, az egyetemes.

>> litera.hu