Földiák András: A béranya tündöklésének okai

Újabb megrökönyödést keltett a Magyar Művészeti Akadémia elnöke: „Kihordtam a csecsemőt, most szokik le az anyatejről, el akarom juttatni az iskoláig.” Nem tette azonban hozzá, hogy az akadémia Makovecz Imre műve. Ezek szerint más gyermekét hordta ki, bizonyára nem bérért, hanem meggyőződésből, de erre nincs bevett fogalmunk.

Az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága február 18-án megtárgyalta azt a törvényjavaslatot, amely „a magas színvonalú művészi alkotómunka közösségi feltételeinek megteremtése érdekében” ingyen az MMA tulajdonába adja a Vigadót, valamint a Műcsarnokot. Ez utóbbi elajándékozásával a kormány megbontja az országos kulturális intézmények mintegy százéves rendszerét, lemond a kortárs képzőművészet fellegváráról, meghatározó központi intézményéről.

Egy teljes művészeti ágat elbizonytalanító, beláthatatlan következményekkel járó döntés ez. Emellett az MMA bekerült az alaptörvénybe, tagjainak számát 250 főre emelték, akik egyelőre havi 150 ezer forint életjáradékban részesülnek, később majd jóval többen, és még 2,5 milliárd forinttal ki is stafírozta a kormány a testületet. A 80 éves anya az ingatlanokkal együtt olyan vagyont kapott, ami a nyomorúsággal küszködő magyar kultúrában történelmi távlatokban tekintve is páratlan.

Mert nem egy bármikor megváltoztatható és kormányzati irányítás alatt álló közintézmény jött így létre, hanem egy független civil szervezetet ajándékozott meg – nem egy magánszemély, hanem – az állam. A gyarapodás mellett minden valószínűség szerint az MMA elnökének sikerült kinyírnia L. Simon Lászlót, a Fidesz vezető kulturális emberét és országgyűlési képviselőjét, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökét és – e hónap végéig – kulturális államtitkárát.

HIRDETÉS
Ki ez az úr, hogyan tett szert ilyen hatalomra? Ismert belsőépítész, de se politikailag, se művészileg, se elméletileg semmit nem produkált, ami indokolná rendkívüli sikereit. Akkor miért támogatja őt ilyen mértékben a kormány? Miért megy a saját alaptörvényével, a saját államtitkárával, a maga által kinevezett Műcsarnok-igazgatóval is szembe egy olyan köztestületet érdekében, amely nem tartozik a legfontosabbak közé? Hiszen van még egy ilyen testületünk, a Magyar Tudományos Akadémia keretében, tehát ha az MMA nem fut be ilyen karriert, akkor sem kerülünk abba a szorongató helyzetbe, hogy itt maradunk művészeti akadémia nélkül.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy eközben a kulturális életünk elemi gondokkal küzd. Intézeteknek alapkutatásokra, a levéltáraknak megfelelő klímát biztosító raktárakra, a könyvtáraknak könyvbeszerzésre, a múzeumoknak – egyebek mellett – teremőrre sincs pénzük. Nehéz érzékeltetni azt a gyalázatos nyomort, ami közepette – valószínűleg – a világ egyik leggazdagabb művészeti testületét hozzák össze.

Az oka sajnos az, hogy a kormánynak nincs kulturális politikája, de még csak bátortalan elképzelése sem arról, hogy mit kezdhetne a területtel. Az életképtelen Emmi nevű minisztériumi konglomerátumnak, amit létrehoztak, ebben a ciklusban a második neve, a második minisztere, a második kulturális helyettes államtitkára, a harmadik közművelődési főosztályvezetője van, és L. Simon után immár a harmadik kulturális államtitkára lesz. Persze ettől még virágzó művelődés és művészeti élet lehetne az országban. De nincs.

A magyar kultúra egyik büszkeségét, a filmgyártást sikerült megszüntetni. Néhány kiváló színházunk visszaesőben van, az Új Színház viszont nincs kibontakozóban. A hazai közmédia 30-40 évvel ezelőtti műsorok ötvenedik ismétlésével jelentkezik, azon kívül a sekélyesség csordogál belőle. Innen aztán kultúrához nem jut senki. Az információ korában határozottan gyarapodik a funkcionális analfabéták száma, de se ezzel, se egyéb súlyos műveltségbeli hiányokkal nem törődik senki. Számos művészeti és tudományos eredményünk alig vált ki valami visszhangot, mielőtt feledésbe merül. A munkaerő-piaci képzéseken kívül – melynek keretében sokan megszerezhetik a többedik olyan szakmájukat is, amivel nem jutnak álláshoz –, gyakorlatilag alig létezik felnőttképzés.

A nemzeti célokat hirdető kormány idején – azon kívül, hogy néhány művelődési ház felveszi Wass Albert nevét – a nemzet okosabb és boldogabb életét segítő, önbecsülését erősítő műveknek, mozgalmaknak, rendezvényeknek kellene születni. Hol vannak? Helyettük csak a bajok szaporodnak: hiányok, panaszok, kétes igazgatói pályázatok, sztrájkoló televíziósok… És a kultúra terén nem olyan könnyű mindent az előző kormány nyakába varrni, mint gazdasági kérdésekben. Valamit tenni kellene tehát, de koncepciózus személyiség nincs kéznél, meg veszélyes is lenne, talán nem hajtaná végre olyan szolgaian a felső utasításokat, ahogyan ebben a kormányban kell.

Nyilvánvaló tehát, hogy érdeminek látszó, nemzeti léptékű, a problémákat elfedő, ám azért a mai állapotot nem felkavaró intézkedésre van szükség. Mi lenne megfelelőbb erre, mint a nemzeti kultúra mentőangyalává tett köztestület? Ennek az ünneplésével vagy éppen szidalmazásával jól elvan az értelmiség, miközben senki nem mondhatja, hogy a kormány nem támogatja a kultúrát. Ez igazán megér 2,5milliárdot és néhány épületet, hiszen ha bármelyik szakterület helyzetén ténylegesen javítani akarnának, az mindegyik művészeti ág és intézményrendszer esetében külön-külön többe kerülne ennél, ha viszont csak az egyiknek adnának, akkor felzúdulna a többi, és csak a gond szaporodna.

A köztestület felemelése igazán jó gondolat, és még 250 tekintélyes, hangadó személyiséget is sikerül lekötelezni az életjáradékával. Nem feltételezem, hogy sok kiváló művészt meg lehetne venni akár egy ekkora tál lencsével is, de azért egy határig mindegyikük kénytelen meggondolni, hogy szembemegy-e a gazdával. Ez a torz helyzet is megtalálja a maga emberét, mert az akadémiát kihordó személynél erre a célra jobbat elképzelni sem lehetne. Nem hagyja magát lemondatni, ellenben kontrollt nem ismerve gyártja képzavaros nyilatkozatait. És talán éppen ezzel hajtja a legnagyobb hasznot, mert olyasmit is kikottyant, amit a kormány nem mondhatna. Hivatalos személy nem vonhatja kétségbe Konrád György magyarságát, és nem szólhatja le a Műcsarnok – elismert – kiállítását.

A jobboldali választók és a Jobbik-irányba hajlók nem perlekedhetnek, hogy a liberálisok nem kapták meg a magukét. Bizony ki lettek osztva. Látszólag azonban csak egy civil testület vezetője által. Ha jobbfelé beszélnek, akkor az ő emberük fejtette ki a véleményét, ha balra, akkor viszont semmi közük egy civil szervezet képviselőjéhez! Ki van ez találva, el kell ismerni. Csak a szellemi színvonalunk süllyed korábban elképzelhetetlen mélységbe a kulturális politika hiányától, és attól, hogy ilyen kártéteményekkel és ügyesen megkomponált látszatokkal foglalkozunk érdemi cselekvés helyett.

A szerző a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke.

>> nol.hu