Vazallusok kora. Kultúrpolitikai helyzetfelmérő esszé

(…) Ha végigtekintjük a rendszerváltás óta készült magyar kultúrpolitikai programokat – áttekinthető mennyiségről van szó –, akkor feltűnik, hogy az eltelt huszonöt évben különböző konstrukciókban és konstellációkban legtöbbször három irányelv kapott hangsúlyos szerepet: az örökség megőrzése, a piac kiépítésének szükségessége és a hozzáférhetőség megteremtése.

E három fontos irány – amely ugyanebben az időben szinte valamennyi nyugat-európai kultúrpolitikai alapvetés részét is alkotta – 2010 után elmosódott, feloldódott vagy eltűnt. Ha példaként továbbra is maradunk a múzeumok, illetve a vizuális művészetek területeinél, akkor kitűnik, hogy az örökségmegőrzés alapelvének helyét a hatalmi- és ingatlankérdések (egyes egyéni- vagy csoportérdekek felől tekintve) pragmatikus megoldásának parancsolata vette át. A Múzeum Negyed terve a Budai Vár kiürítésének személyre szabott ingatlan-elképzelésére épült, a Várkert Bazár további hasznosítása mögött – az épületegyüttes alapvetően dicséretes megújításán túl – nincs átfogó örökségmegőrző és -védő koncepció. Mindezek pedig még el is törpülnek a műemlékvédelem rendszerének szétverése és a régészeti feltárások szabályozásával kapcsolatban kialakított káosz mellett.

Demonstráció az MMA székházául szolgáló, felújított Vigadó átadásakor, márciusban.
Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella

A piacépítés irányelvének felülírása ezen a területen elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia helyzetével érzékeltethető.

Az akadémiai tagok, illetve a Nemzet Művészei alanyi jogon járó javadalmazása, a szalonkiállítások rendszere, az MMA-val „stratégiai partnerségre” lépő szervezetek és a „társutasok” kimutatható pályázati kedvezményezettsége – mindez közvetlenül vagy közvetve kikapcsolja a piacot, és visszatérést jelenet a hatvanas-hetvenes évekbeli állami vásárlások rendszeréhez. Ezzel párhuzamosan szűkülnek a kortárs műkereskedelem lehetőségei – az elmúlt évtizedben az állam egyetlen élénkítő ötlete a magángalériák külföldi vásár-részvételének (kétséges irányelveken alapuló) megtámogatása volt.

A kultúra hozzáférhetőségének kérdése az elmúlt években, néhány beszéden túl fel sem merült. De nem foglalkozik a jelenlegi kultúrairányítás a decentralizálással, a közvetítő intézmények és szervezetek fejlesztésével, vagy az oktatás és a kultúra közötti szisztematikus átjárások megteremtésének lehetőségeivel sem. Továbbra is csak az egyre gyakoribb (sőt, bizonyos szinten túl valójában kötelező) politikusi megnyitóbeszédek szólamai között tűnik fel az alkotói kreativitás kibontakoztatása, a nemzetközi kulturális kapcsolatok erősítése (még 2010 előtt Prőhle Gergely írt erről rendkívül összefogottan), a szabadság és a tolerancia jegyében működő kultúra. A fenti értékek megjelenítésére különösen alkalmas Nemzeti Kulturális Alap korábbi szerkezete és delegálási rendszere felbomlott, jövője (és ezzel tevékenységének jelenlegi iránya) bizonytalanná vált.
(…)

tovább: Artportal