Egy kakaós csiga belseje

Vidnyánszky úgy véli, az elmúlt évtizedek legnagyobb bűne, hogy kirekesztették azt, aki nem bizonyos elvek mentén gondolkodott, a „feltétlen igazodás vágyát” nevelték bele az emberekbe. „Az a legnagyobb feladatunk most, hogy így, amikor egy másik gondolkodás is teret kapott, ezt a görcsös igazodási vágyat oldjuk föl, mert művészgenerációkat bénít meg, a szabad akarattól fosztja meg őket. Állandóan igazodnak. Folyamatosan megfelelnek valamilyen elvárásnak.”
Schilling Stephanie Junge, a Regensburgi Színház rendezőjének közbevetésére reagálva elmondja, pont ezt szerette volna elkerülni, „hogy a végén mégiscsak áldozati szerepbe kerül minden, ami Magyarországon történik színházi szempontból és szükség van egy külső megerősítésre, hogy ‘egyébként jók vagytok és ne adjátok föl!'” Ez az alapvetően kulturális kérdés más országok számára is fontos tanulság: a régi traumák folyamatosan fönntartanak egy sebet, és ha jön egy új politikai erő, mindig úgy érzi, hogy majd ő teszi helyre végre a rendszert. „Általában ezek a sérelmi alapú helyretételek vagy kiigazítások iszonyatos kilengésekkel és pusztításokkal járnak.” A politikai pozícióval általában nem társul az a fajta kulturális és humánus belátás, amely a saját sérelmeken való túllépést és a disztingválást segíti. „Meg kellene érteni, hogy az emberek talán nem oszthatóak föl egyszerűen pártszimpátia alapján csoportokra, hogy létezhet olyan rétege is a magyar társadalomnak, amely egyetlen rendszerváltás utáni párttal sem elégedett. A komplex negatív élményt sérelmi politizálás helyett konstruktív alapon kéne kinyilvánítani – ez fontos európai kérdéskör, mivel a bizonyos problémákra adott rossz, sértett válaszok hosszú távon egyetlen társadalomnak sem tesznek jót, így a miénknek sem.

tovább: Színház.net