E tanulmány az Orbán-rendszer kultúrpolitikáját a rezsim egészének kontextusában értelmezi. A mai magyarországi helyzetben ugyanis a kultúrpolitika nem tekinthető „ágazati politikának”, amely függetleníthető lenne a kormány működésének mindennapos gyakorlatától és szimbolikus politikájától. A kormányfő által képviselt világlátás és politikai kultúra szorosan összefügg azzal, amit beosztottjai kultúrpolitika címén végrehajtanak. A terület élére kinevezett káderek azt teszik, amit a miniszterelnök elvár tőlük.
Mindazonáltal a kultúra olyan terület, amelyet lehetetlen totális módon kontrollálni. Nemcsak az új, elektronikus kommunikációs formák elterjedése miatt, hanem azért sem, mert a kultúra sajátos természetű; lényegéhez tartozik a sokféleség, az alkotói és értelmezői autonómia, a megszokottól eltérő érzékelések és gondolkodásmódok lehetősége. Intézményeket el lehet foglalni, a kulturális adminisztrációt le lehet cserélni, de a kultúrát nem lehet sem gyűlöletkampányokkal, sem propagandával, sem pedig szimbolikus politikával helyettesíteni. Az Orbán-rezsim mindezt megpróbálta. Lássuk, mire jutott vele!
A törzsi fogalmak visszatérése1
A 2010-ben hatalomra jutott Fidesz-kormány politikája kimondatlanul is azt üzente, hogy válság idején korlátozni lehet a demokratikus jogállamot. Szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt, mondta egykor Carl Schmitt,2 és csakhamar kiderült, hogy a politika vezérelvű felfogását valló Orbán Viktor és köre számára a szuverenitás fontosabb, mint a demokrácia. Ha az európai demokráciafelfogás liberális, akkor az új antiliberális politikának nem erre a demokráciára, hanem annak „szuverén”, „keleti”, „többségi”, „vezérelvű”, a nemzetközi konvenciók értelmezési keretéből kilépő, korlátozott formájára van szükség.3 „Fütyülök erre a demokráciára” – mondta a kormányfő egyik legfőbb kulturális személyzetise, Fekete György,4 az alaptörvénybe emelt Magyar Művészeti Akadémia nevű kulturális kliensszervezet elnöke.
A kétharmados parlamenti többséget élvező kormány a nemzeti szuverenitás jegyében korlátozta a demokratikus jogállam liberális és szociális komponenseit: a sajtószabadságot, a tanszabadságot, a vallásszabadságot, az alkotmány és az emberi jogok védelmére hivatott intézmények hatáskörét, a szervezkedés szabadságát, a bírói függetlenséget, a népszavazás és népi kezdeményezés törvényes lehetőségeit, a sztrájkjogot, a szakszervezeti jogokat, továbbá megszüntette a kötelező érvényű társadalombiztosítást. Ezek a változtatások túlmutatnak az állam reformján, mélyen érintik a társadalmi viszonyokat is. Nemcsak a közigazgatási szféra autonómiája szűnt meg, lényegében minden közalkalmazotti csoportot kormányhivatali rendbe soroltak. A gazdasági válság lehetőséget és egyben ürügyet adott a kormányfőnek, hogy a politikai helyzetet forradalmi átalakulásként, tehát rendkívüli állapotként definiálja, s ez által bejelentse személyes igényét a szuverenitásra.
Jelentős fordulat ment végbe kulturális téren: a kultúrpolitikát felváltotta a kormány szimbolikus politikája. A nemzeti identitás egyetlen fokmérője a törzsi fogalomként felfogott „nemzeti összetartozásra” visszavezethető politikai lojalitás lett. Orbán szerint Magyarországon a korábbi liberális alkotmányt keresztény alaptörvény váltotta fel – mintha e két érték feltétlenül ellentétben lenne egymással –, amelynek lényege, hogy az állampolgárok készen álljanak egy új rendbe, a „nemzeti együttműködés rendszerébe” való beilleszkedésre.5 Az állam semlegességével operáló liberális alkotmányfelfogást felváltotta a jó-rossz és a barát-ellenség dichotómiájára épülő, konfrontatív államfelfogás. Az új rendszer hívószavai a „munka”, az „otthon”, a „rend”, a „nemzet” és a „család” lettek.6
Ebben az elgondolásban a társadalom hierarchikusan szerveződik, a nemzeti egység alapösszetevői nem az individuumok, hanem a családok, amelyek szorgos munkájukkal hozzájárulnak a metaforikus értelemben nagycsaládként vagy törzsként értelmezett nemzet sikeréhez. A politikai és kulturális összetartozás „faji” vagy „vérségi” alapú etnikai összetartozásként jelenik meg, a politikai nemzet fogalmának a helyébe az etnikai nemzettudat lép. Orbán Viktor Ópusztaszeren, a Nemzeti Összetartozás Emlékművének avatásán annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a turul a magyarok ősképe, amelybe mindenki beleszületik. „Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál, a turulmadár pedig a most élő, már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe.”7 Ahogy a családnak, úgy a nemzetnek is természetes otthona van, adott esetben a Kárpát-medence, ahol az államilag szervezett munka világa teremti a rendet, a biztonságot, és a hierarchiában elfoglalt hely definiálja a tekintélyt. Mindezek a fogalmak felváltották azt a korábbi közéleti diskurzust, amely a liberális demokrácia, a piacgazdaság, a pluralizmus, az elidegeníthetetlen emberi jogok, a köztársaság, a választott politikai közösség és a kulturális sokszínűség fogalmaival operált.8
A második Orbán-kormány alatt intenzív újraállamosítás vette kezdetét, amely a korábbi privatizációs hullámok idején „igazságtalanul” kiosztott jövedelmek visszaszedését jelenti. E folyamatot egyetlen – önmagát nemzeti cégérrel felruházott – politikai csoport irányítja. A csoporthoz tartozás egyetlen ismérve a politikai megbízhatóság, így a csoport a legbefolyásosabb politikai vállalkozókhoz szorosan kötődő politikai családként is leírható. Mivel az újraállamosítást egyúttal az államszervezet erőteljes centralizációja kísérte, az „államérdek”, a „nemzeti érdek”, a „nemzeti kultúra” stb. fogalmait ez a szűk csoport – gyakorlatilag a politikai családfő szerepét betöltő miniszterelnök – határozza meg, amely/aki egyúttal az uniós pénzek elosztása fölött is diszponál.
tovább: MozgóVilág
MMA countdown – Free Artists welcomes the resigned MMA-members!
TRANSZPARENCIÁT!