György Péter: A mi lányaink, a mi fiaink

A mi tanítványaink azok, akik az ELTE BTK HÖK körül összehozták azt a szégyenletes listát, amely a bölcsészkar válságát okozza, s amellyel nekünk – esetemben évtizedek óta – ott tanító tanároknak szembe kell néznünk, függetlenül attól, hogy amúgy is nehéz napok járnak ránk, éppúgy, mint az egész magyar felsőoktatásra.

Tudom, hogy az érintettek tagadják a lista egészének a hitelességét, de még maguk sem tagadják, hogy az elkészült, bármiféle jogi öntudat, s az érintettekkel való folyamatos egyeztetés nélkül. S ha igaz az, hogy a listához, úgymond, bárki, értsd, bármelyikük hozzáférhetett, az is elég riasztó, de akármint is: ez az egész gyalázat nem pusztán a hallgatói önkormányzat felelős vezetőinek teljes inkompetenciáját bizonyítja, hanem szégyen a karra és részben, de szégyen az egész egyetemre nézve is.

Egyetemi tanárként kötelességem és erkölcsi meggyőződésem, hogy minden érintett diákunktól a nyilvánosság előtt bocsánatot kérjek emberi méltósága megsértéséért. Mert ők is a mi lányaink, a mi fiaink, a mi tanítványaink éppúgy, mint azok, akik ezt a szégyent hozták ránk. Remélem, hogy mind ők maguk, mint családjuk majd feldolgozza ezt a traumát, s hadd reméljem azt, hogy ez az írás, bármily csekély mértékben, de segít ebben. A történtek nyilvános feldolgozása elől nem lehet kitérnünk, s úgy vélem, számos kollégám gondolja ugyanúgy, mint én: a morális felelősség a miénk is, többek között azért is, mert bénult tehetetlenséggel értesültünk erről.

Mert az, hogy ez megtörténhetett, az is a karunk felelőssége. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a Jobbik hosszú évek óta kérlelhetetlenül dolgozott azon, hogy beépüljön az egyetemi intézményekbe, mint a mi példánk mutatja: teljes sikerrel. Ebben nincs semmi meglepő: attól a párttól, amelynek képviselője a tiszaeszlári Solymosi Eszter-ügy revízióját követeli, a megszállott gyűlölet és a tébolyult antiszemitizmus paramilitáris alakzatától ez volt várható. A Jobbik azt tette, amit hirdetett, és a kar vétke, hogy azt megtehette velünk. Mindannyiunk vétke, tehát az enyém is, s ez független attól, hogy nem először írom le ezekről az emberekről, amit gondolok, ugyanis, hogy ők a nemzetiszocializmus gyilkos világnézetének követői, semmi mások.

A kérdés most nem csak az, hogy miért hagytuk, hogy jelen lehessenek: mert erre van formális válasz. Az ártatlanság vélelme az ártatlanság vélelme: s közülük többen buzgón hazudtak a szemünkbe, s nyilván nehéz volt erre mit mondanunk. De mi rossz választ adtunk, mert elfogadtuk a formális válaszból következő tehetetlenségünket. Holott az igazi kérdés az, hogy újabb és újabb fiatal hallgatók miért találták és találják vonzónak a rasszizmust, a fékezhetetlen cigányellenességet, a vad antiszemitizmust, s mint ezeknek a listáknak a kommentárjaiból kiolvasható: a gyalázatos nőellenességet, egészen pontosan a nőkről való náci beszédet. Mert vonzónak találták, hiszen a saját – s alkalmanként igen tehetséges – diákjaim közül is volt, aki belépett a Jobbikba. S most is ott dolgozik.

S persze voltak olyanok is, akik a hökben vállaltak szerepet, s hirtelen a Jobbikban találták magukat, s most nehéz megindultság nélkül néznünk szomorúságukat, vergődésüket, szerepzavarukat. (Lásd Hargitai Henrik kollégám kíváló cikkét a Népszabadság február 21-i számában.) Mit csináltam, mit csinálhattunk rosszul? A diákjaink valahonnan jönnek hozzánk, s amit magukkal hoztak, azon keresztül szemlélték, értették, amit tőlünk hallottak. Ugyanakkor a tanítás abból a feltételezésből és felelősségből indul ki, hogy a tudás átadása nem pusztán kereskedelmi alku, hanem megváltoztathatjuk diákjaink életét, azaz, ha formálisan és jogilag felnőttek, ha nem: az egyetemen töltött éveik lényegében az átváltozásuk áll. Aki a bölcsészkarra jön, az óhatatlanul szembetalálja magát azzal a kérdéssel, hogy mire való, amit megtanult, s ez a szembesülés is része a pedagógiai, szakmai programnak. Persze nem csak mifelénk van ez így, hasonlóképp van a teológusokkal, a társadalomtudományokat tanulókkal, részben a pszichológusokkal, pedagógusokkal: s tény, hogy aki kardiológusként naponta ment meg életeket, az nehéz munkájáért cserébe mentesül a napi önvizsgálattól.

De mifelénk arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy a tudás, amit átadtunk, miként működik a kortárs társadalomban, s jobbá teszi-e azt, hogyan válik a még oly elvont filozófia is a napi gyakorlat részévé, mert persze, hogy azzá válik. Aki mifelénk tanul, az például a nemzeti identitás keletkezéstörténetét, működését nyilván azért tanulja meg, hogy maga is alakítsa, ne csak szemlélje azt. Aki irodalomtörténetet, esztétikát tanul, az nemcsak érti a kánont, de formálja is. Akármint történt is, a kar tanulmányi programja, illetve az általunk kínált gyakorlat nem volt elégséges és alkalmas arra, hogy távol tartsa a diákokat a szélsőjobboldal szellemétől. Válságos, bonyolult időkben élünk, s a diákjaink azokat a válaszokat részesítették előnyben, amelyek egyszerűek és kézzelfoghatóak voltak: a szélsőjobboldal pedig egy átláthatatlan és elhasznált társadalmi rend helyett egy újat ígért. A gyűlölet is együtt jár ám a közösségi élménnyel, a fajvédelem nemcsak a megvetésre való buzdítás, hanem a bajtársiasság szellemének átélésére is alkalmas.

Ahol mi bonyolult és nehéz összefüggésekre mutattunk rá, ahol mi a történeti kontextusok uralmáról szóltunk, ott a hök mögött tevékenykedő Jobbik egyszerűen a radikalizmus hamis próféciájának szavát hallatta. Semmi kétségem nincsen aziránt, hogy azok a diákjaink, akik hittek nekik, éppúgy a leányaink és a fiaink,mint azok, akik elég szerencsések ahhoz, hogy megúszták ezt a kalandot, amelynek a szégyene majd éveken át égeti azokat, akik fiatal éveikben a fajgyűlöleten alapuló közös élményt választották a szolidaritás helyett, akik a szerelem és emberi méltóság helyett a vezetőiknek, bajtársaiknak felkínált női testekről való beszédet kapták, saját kárukra, egész életük bánatára. (Amúgy a hök gólyatáborainak radikális felülvizsgálata a kar programja kell hogy legyen, ez evidens.) Tehetséges, okos diákjaink kerültek bele ebbe a világba: mert nem volt nekik elég a magyarázat, amit tőlünk kaptak a világról. („Mi oktatók nem tanítottuk meg nekik sehol, hogy a világra hogyan reflektáljanak, vagy ha igen, csak elméletben…” – írja Hargitai kollégám.)

Ez az eredménye annak az apolitikusságnak, amit 1990 után a kar magára mért. Úgy véltük, hogy ha a tanári karon belüli viszonyainkból kiszorítjuk a politikát, azaz szakmai normáinkat előbbre valónak tudjuk, mint az ideológiai ballasztot, akkor ezzel a neutrális meritokratizmussal megoldottuk a kérdést. S számos kérdést valóban megoldottunk. Megtanultuk, hogy a karon belüli együttélés sikeres lehet, ha ki-ki kellő türelemmel viseltetik a másik iránt, eltérő pártok, meggyőződések világában élő emberekként gyakran megéltük a kollegialitás élményét: s ez nem kis mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy úgy vélhessük, a mi békénk nyilván érthető lesz a diákok számára is. Keserves tény, és nem lehet nem belátnunk, hogy nem így történt. Azt mondtuk, hogy a kar ne legyen egy párt vadászterülete se, s autonómiánknak igyekeztünk megfelelni. A kar oktatási programja valóban megfelel számos tudományos normának, de – mint láttuk – nem volt elég ahhoz, hogy tudományaink megvédjék diákjainkat a neonácizmus szellemétől.

Új szerződést kell hát kötnünk: önmagunkkal, hogy a következő nemzedékeket sikeresebben óvhassuk meg mindettől. Azaz közelebb kell mennünk a korhoz, amelyben élünk, arról is beszélnünk kell, ami ebben az országban történik. Nem tehetünk úgy, mintha a tudás szigetén élnénk boldog elkülönültségben. Ez a fordulat nem politikai, hanem pedagógiai. A társadalmi felelősség kérdése nemcsak tantárgyak, ellenben a gyakorlat kérdése is. És ha tetszik, ha nem: az elmúlt hónapokban azok is a diákjaink voltak, akik kimentek az utcára, pillanat alatt jobb belátásra kényszerítették a kormányt, tehát megvédték az egyetemet, s köztük akik a hök tagjai voltak, mások a HaHához tartoztak. A diákok többé nem engedelmesek: ellenben végre felnőttek. Némelykor a tettek ugyancsak kritikát jelentenek.

S ez ok a reményre, de egyben rámutat arra, hogy az elefántcsonttoronynak vége. Az egyetemi campusok nem a kolostorok kerengői, ellenben a vita terepei, műhelyei. Az különbözteti meg ezeket minden más helytől, hogy itt a jobb argumentum az úr. A vita az észérvek előtti meghajlást jelenti, a logika nem más, mint a kényszerítés szelíd eszköze, a tudásközösségek egyben hagyományközösségek – mindez együtt a modern társadalmak laboratóriuma. Ezek voltunk, ezek lehetünk. Ezt a fordulatot kell végrehajtanunk – azokra a kérdésekre kell racionális, észérveken alapuló választ adnunk, amelyeket a kor megkövetel. S az aktív, társadalmi felelősségüket értő tudásközösségek automatikusan marginalizálhatják a neonácikat: akik nem az érvelő ész és az egyenlőség, szabadság, testvériség hívői, hanem a tekintélytisztelet és a fajgyűlölet megszállottjai. S az egyetemen sincsen semmi keresnivalójuk.

A szerző az ELTE egyetemi tanára