Para-Kovács Imre: A sötét 50 árnyalata

Ha a bomlott elméjű Kádár János még hatalmon marad, és összefog a katolikus egyházzal, valamint meghallja a folyamatosan smúzoló népi ellenzék hangját, és olthatatlan vágyat érez az Erdély-giccs, a turbófolk valamint az aktualizált revíziós dalok iránt, akkor kábé itt tartanánk.
A periféria centruma is a periféria.
Fogalmazzunk úgy: megcsapott minket a változás szele, de geopolitikai sajátosságainknak köszönhetően szellővé szelídült, majd megbüdösödött. Voltak olyan hónapok, sőt évek a rendszerváltás előtt és közben, amikor azt hittem, hogy egy modern, európai ország lesz Magyarországból, ahol modern, európai emberek élnek, a részecskefizika nem az ördögtől való, a taxis tud angolul, a népi táncosok pedig népitáncolnak, de aztán győzött az MDF és minden elcsitult. Gyakorlatilag akkor és ott elveszett minden remény, mivel a későbbi kétségbeesett modernizálási kísérletek nem az egykori ellenzéktől jöttek, hanem az egykori állampárttól, ami azért elég avas próbálkozás. Kedves elvtársak, az új ötéves terv elsődleges feladata a modernizálás, brrr, nem egy sikertörténet.
Miért ilyen önteltek és arrogánsak a liberálisok?
Mert okosabbak a többieknél.
De lépjünk tovább ezen a kellemetlen apróságon, mert most épp nem az a kérdés, hogy modern európai ország lesz-e Magyarország vagy modern ország a Mesterházy Attila-i értelemben, hanem pusztán annyi: a térség kubikosait fogjuk biztosítani a következő évszázadban, miközben népies műdalokat üvölt a rádió, vagy óvatosan csökken az analfabéták száma und ránk bíznak bonyolultabb munkákat is a gödörásásnál. Ez a helyzet.
Ha egy műveletlen és magabiztos kormány hozzányúl a kultúrához, ha elképzelései vannak oktatásról és művészetről, akkor annak tragikomikus következményei lesznek, ezt szemléljük éppen, ezt látjuk, ha bekapcsoljuk a kormánytévét, ha belehallgatunk a kormányrádióba, ha olvassuk a kormánylapokat. Van azonban egy hatalmas különbség oktatás és művészet között, márpedig az, hogy a művészet önálló, politikusoktól független valami, és csak büntetni, károsítani, elnyomni lehet, megváltoztatni nem, mert ez a sajátossága. A művészek felnőtt emberek, akkor is vannak, ha nem alkothatnak, aztán majd ha ezek a bohócok eltakarodnak, folytatják ott, ahol abbahagyták. Öregebben, dühösebben, de folytatják. Az oktatás azonban frontvonal, az itt okozott károk hosszú távra szólnak, és ha elhatározzák (márpedig elhatározták), hogy felnevelik a nemzeti giccs és az igénytelen középszerűség leendő közönségét, akkor sikerülhet nekik.
A kötelező oktatás korhatárának leszállítása, a felsőoktatás szétverése, egy klerikál-kádárista oktatási államtitkár ámokfuttatása csupán egyetlen célt szolgál: befogadókat, lelkes közönséget teremt Kerényi Imre könyvtárának és Dörner György színházának. Először tehát a tehetségtelenség intézményrendszere épül ki, majd az oktatási intézmények ontani kezdik a széksorokat megtöltő bunkókat.
A „Nyírő József vagy Radnóti Miklós?” kérdésre a kormány határozott válasza az, hogy eddig Radnóti volt, de most jön Nyírő József, vége a tehetségtelenek hét szűk esztendejének, így van ez rendjén: két ciklus kultúra, két ciklus nemzeti kultúra, ahol a nyilvánvaló fosztóképző a „nemzeti”. És mielőtt félreértenék az erre szakosodottak: nem a nemzettel van baj, még csak annak kultúrájával sem, mert bizony minden, ami kultúra ebben az országban, az lényegénél fogva nemzeti kultúra, Parti Nagy, Esterházy, Dj. Palotai, Muzsikás együttes, Vágtázó Halottkémek, Tankcsapda, Alföldi Róbert, ami meg nem az, az attól sem lesz kultúra, hogy Orbán Viktor személyesen nevezi ki.
Azt persze el lehet érni ezzel az oktatás- és kultúrpolitikával, hogy felnő egy rossz ízlésű nemzedék, amelyik örömmel fogadja, ha megjönnek a fehérvári huszárok, vágyik egy nő után, esetleg kettő után, beugrik a nagybőgőbe és édes Erdély, ott van, de ez számottevő változást nem okoz, mert mindig többen voltak azok, akik vonzódtak a szarhoz, mint azok, akik nem.
Még szerencse, hogy most már a kormány is támogatja őket.
A legmókásabb nyilván a sznobok viselkedése lesz, akik eddig kényszerből operát hallgattak és kortárs képzőművészetet néztek, esetleg táncszínházat, mostantól pedig fafaragást, operettet és magyar nótát néznek, hallgatnak, csodálnak ájultan a megfelelési kényszertől hajtva. Látom magam előtt a kormányfüggő vidéki értelmiséget, a kisvárosi elitet, ahogy tolong a rosszabbnál rosszabb kiállításokon, előadásokon és dalesteken – tolong és tombol.

Nyoma mindennek nem marad, a jótékony idő mindent megold, elúszik ez az egész, befedi a rárakódó jövő, aztán majd enyhén szégyenkezve, de némi daccal beszélnek utódaink a korszakról, amiből nem maradt fenn semmi értékelhető, semmi emlékezetes, mert akkor itt „oroszlánok laktak”, nem jeleztek minket a térképeken, aki tehette elkerülte Magyarországot, aki meg nem, az kínosan röhögcsélt, és másra terelte a szót, ha kérdezték, mi volt?
Szabolcska Mihály lesz az új ötszázason, Wass Albert az ezresen. Ennyit tehetnek, mielőtt eltakarodnak, aztán a többi néma csend.

Forrás: nepszava.com