A Szabad Művészek-ről

 (Nagy Gergely laudációja az AICA-különdíjhoz)

Ha vannak Szabad Művészek, akkor vannak olyanok is, akik nem szabadok. Máskülönben a nagyon hangsúlyos és egyben megkülönböztető jelző értelmét veszti. S arra, hogy vannak nem szabad (értsd: szabadság nélküli), a szabadságot nélkülöző művészek, arra épp a Szabad Művészek léte hívja föl a figyelmet. De miért vannak a Szabad Művészek? Miért lehetnek?  Adja magát a válasz: azért, mert a szabadság, a művészi és állampolgári szabadság (e kettő összefügg) ma veszélyben van. Ez a nagyon egyszerű felismerés  – amely mégis nagyfokú figyelmet és abszolút ébrenlétet feltételez – hozta létre a Szabad Művészek-et. De a dolog nem ilyen egyszerű.

Méghozzá azért nem, mert itt, erre, mifelénk, nem szoktunk hozzá az autonóm, bátor, politikai cselekvésekhez, főként, amikor állítólag békeidő van, és főként, amikor az értelmiségről van szó. Az elmélkedés és a tett, a gondolat és a cselekvés, a beszédaktus és a tényleges politikai aktus közti választóvonalat a magyar művészértelmiség pedig főként ritkán lépi át. Mégis, néhányan miért lépték át most? Itt nem csak a manapság újra-felmelegített, hetvenes évekbeli viccre szeretnék utalni, nevezetesen, hogy „a magyar értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan”, hanem komolyan kérdezem. Miért ők és miért most? A vagy-vagy típusú kérdések, cselekvés és passzivitás dilemmái széles skálán helyezkednek el; lássuk csak!

http://www.youtube.com/watch?v=-4wY6HsaaSk&feature=youtube_gdata_player

„Lenni, vagy nem lenni:az itt a kérdés” – mondja Hamlet. „Ha valaki eldob egy követ, az büntetendő cselekmény. Ha ezer kő repül, az politikai akció” – mondja Ulrike Meinhof; hogy a skála két eléggé szélső pontját idézzem. A magyar értelmiség számára most a hamleti kérdésig egyszerűsödött (vagy éppen komplikálódott) minden. A létet választja-e, és vele a kockázatos cselekvést, vagy csöndben, dermedtségben marad – megbabonázott nyúl szemközt a kígyóval –, ami könnyen azonossá válhat a nemléttel. A Szabad Művészek éppen arra mutattak rá, hogy a nem-cselekvés itt és most sokkal nagyobb kockázattal jár, mint a cselekvés: önmagunk elvesztésének kockázatával. Sokan érezték úgy ebben az országban, hogy a tavalyi és idei év fordulóján két történés hozott vissza számukra valamiféle reményt. A diákság megmozdulásai és a Szabad Művészek  akciói, gesztusai. (Éppenséggel a Szabad Művészek csoportjában is együttműködnek tanárok és diákok.)

De mielőtt belecsúsznék a pátoszba (amelyre van némi hajlamom), nézzük meg közelebbről ez utóbbi megmozdulásokat, gesztusokat. Művészi, vagy politikai tettek ezek? Fölösleges a kérdés. Legalább a Kassák-i értelemben vett Tett óta értelmetlen. A kettő lehet azonos és azonos értékű is. De Erdély Miklós emlegetése is helyénvaló volna itt, az irónia és a megalkuvás-mentesség okán; bár ő a „szervezkedés minden formájától“ óvott. Ugyanakkor a Szabad Művészek messze nem szervezet. Laza csoportosulás inkább és a szabad jelző náluk vegyértékek szabadságát is jelenti, a csoport nem falanx.  A Szabad Művészek nem keltenek félelmet. Persze sokakban a szabadság ijedtséget kelt; emlékezzünk egy bizonyos államtitkár távolmaradására a Műcsarnok konferenciájáról. Erdély azt is írja az Optimistaelődás című szövegében, 1981-ben, hogy „Ami rossz, hibás, kínzó, veszélyes és értelmetlen, azt [az embernek]merészelnie kell észrevenni, legyen az a legelfogadottabb, legmegváltoztathatatlanabbnak tetsző ügy vagy dolog.“ És azt is: „Amit a maga korlátozott eszközeivel megtehet, azt késedelem nélkül tegye meg.“ 

A Szabad Művészek megtették. És egyebek között elérték azt is, amit a művészetnek eddig csak polgárpukkasztással vagy rekord leütési árakkal sikerült: beszámoltak róluk a hírműsorok, híroldalak. Az úgynevezett hírérték esetükben létrejött, de ami itt sokkal fontosabb: az üzenet – amelyet világosan és érthetően fogalmaztak meg, célba ért. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem léteznének, miközben ma, Magyarországon százezreket tekintenek ebben az értelemben nem létezőknek. Levegőnek. A kritikus értelmiséget szinte teljes egészében. A Szabad Művészek nem pusztán az akcióikban léteznek, hanem az esztétikájukban is. Gondoljunk a net-flyerekre, a videókra. A Szabad Művészek szellemességgel, iróniával és bátorsággal válaszolnak a hatalomnak arra a botrányos törekvésére, hogy intellektuális tevékenységeket kriminalizáljon. Arccal, névvel állnak akcióik mögé, megszégyenítik a hatalmat, megszégyenítik a perszekútorokat, s a Szabad Művészeket mindezidáig nem is merték feljelenteni.  A Szabad Művészek ugyanakkor nem eladók. Bár fel kell készülniük az eshetőségre, hogy sablonnal fújt cool pólóik egyszer csak art-butikokban tűnnek majd fel. És arra is, hogy akcióik dokumentumai viszont kiállításokon. Mi változik, ha múzeumi kontextusba kerül, mondjuk a „Vigyázat, kultúrpuccs!” – akció? Vagy a drapéria, amelyen az áll, hogy az „MMA kirekesztő, a művészetszabad!”. E pillanatban nem lehet tudni. Esztétizálódik? Gyengül? Kanonizálódik? Archiválódik? Nem tudni. Abból a szempontból jó volna mindezt a múzeumban látni, hogy akkor talán már túl volnánk ezeken az időkön, ezen az egészen.

Végezetül a figyelmükbe ajánlanék egy véletlent. A Szabad Művészek akkor tűntek fel, amikor Oroszországban a Pussy Riot tagjainak ügye kulminált. Nem, mi itt nem vagyunk annyira radikálisak, mi itt nem vagyunk oroszok. Meg hát a helyzet sem radikalizálódott annyira, ez az ország nem az az ország. De ahogy elnézzük, messze még a vége.

Nagy Gergely

Budapest, 2013. január 24.