Ungváry Krisztián: Az eleven borzalom

(…)
Az a szándék, amely egy oldalra tereli a gyilkost és az áldozatot, több mint szerencsétlen. Itt viszont ez történik. Központi holokauszt-emlékmű létesítése az illetékeseknek eszébe sem jutott, nem véletlenül, mert akkor a magyar felelősségről is beszélni kellene. Nemes gondolat volna, hogy együtt gyászoljon az, akinek nagyapja elesett a Don-kanyarban katonaként, meggyilkolták munkaszolgálatosként (többségük éppen a honvédségi elöljáróik erkölcstelen magatartása miatt pusztult el), és azok, akiket a magyar hatóságok 1944-ben elhurcoltak, majd a német (illetve 1944 októbere után sokszor a magyar) hatóságok meggyilkoltak. A tervezett emlékmű esetében éppen ezt zárják ki azzal, hogy a legcsekélyebb empátiát sem mutatják az áldozatok azon csoportja iránt, akiknek áldozati státusában a magyar hatóságok viselkedése döntő szerepet játszott.

Ha valaki azt gondolná, hogy ez az emlékmű egy egyszeri elcsúszás, hasonlóan mint a debreceni anyatejállomás „véletlen” megszüntetése, ki kell ábrándítanom: az emlékmű csupán logikus folytatása az alkotmány hamis preambulumának, része annak a nemzeti hazugságnak, amely 1944 kapcsán idén az „embermentés évére” kíván emlékezni anélkül, hogy a tettesek dimenzióit ismertetné, és része annak a kormányzati taktikának, amely százmilliókat osztogat el történelmi kutatóintézeteknek úgy, hogy a döntésről semmilyen tudományos egyeztetést sem folytat.
(…)

tovább: HVG