TGM: Intelmek kezdő rendszerváltókhoz

Tamás Gáspár Miklós nagyszabású esszéjében a magyar belpolitika állóvizét felkavaró tiltakozó mozgalmakról ír.

Ifjú entellektüelek, vállaljátok alegnagyobb kockázatot: egy-egy nagy,döntő pillanatban veszítsétek elmagatokat. Merüljetek alá a tömegtörténelmi kavargásában, hogy később, avihar után felbukkanva, derűs ég alatt,megújultan találkozzatok ismétmagatokkal.Bálint György: Intelmek kezdő felháborodókhoz (1936)

Fiatal kelet-európai, pl. magyar társadalomkutatók számára – hasonlóan nyugati és déli szaktársaikhoz – a magyarországi establishment két hivatalos ideológiája (a neoliberalizmus, illetve az autoritárius nacionalizmus) egyszerűen nem is létezik már. Nemcsak a szervezetlen tüntetéseken bizonytalanul artikuláló népszónokok vetik el az elmúlt huszonöt esztendőt (vö. http://hvg.hu/velemeny/20141126_TGM_25_ev_takarodj), hanem ennél sokkal brutálisabban a kitűnő Fordulat legújabb, 21. száma (a Helyzet Műhely ambíciózus, magas színvonalú munkája) is, amelynek kíméletlen ifjú balos szerzői fütyülnek a nemeslelkű és dúlt keblű disszidens (nálunk: „ellenzéki”) értelmiség intencióira és az avant-garde művészgalerik lázongásaira a Nyugat által szűkmarkúan szponzorált kulturális (ön)gyarmatosítás jellemzése közben, s akik az egész kelet-európai rendszerváltást az induló globalizáció egyik nem szándékolt mellékhatásának tekintik. Némi utólagos kárörömmel szemlélik a disszidens „antipolitika” és a tervhivatali (eleinte rejtett) monetarizmus groteszk egymásra találását, s nagyvonalúan átsiklanak rajta, hogy 1989/90-ben a legtöbb kelet-európai országban egyik se nyert, hanem velük szemben a nekibúsult sovinizmus; de abban igazuk van, hogy a politikai homlokzat népi segedelemmel történt behorpasztásakor keletkezett porfelhő eloszlása után  a korábbi reformer apparátusok különféle frakcióinak képviselői rendeződtek irányzatokba, többek között a birodalmi hegemóntól való függés megítélése szerint.

Nemcsak ebben a folyóiratszámban, de az egész hasonló irodalomban hiánycikk a megdöntött rendszer rituális erkölcsi meg- és elítélésének kulcsszava, a „diktatúra”. E sorok írója igazában észre se vette pár éve, amikor fölújította a szovjet típusú társadalom államkapitalizmus-elméletét, hogy maga is relativizálja a rendszerváltás mélységét. A szöveg hasonlított a mai fiatal utódokéhoz, de a dallam nem. És ott a szereplők intenciói és motivációi még számítottak, ott nemcsak, sőt: nem is elsősorban intézményekről volt szó – a „vállalat” szó alkalmasint nem is szerepelt – , és bár a kizsákmányolás morális elvetése mind a szovjet típusú államkapitalista, mind a piaci jellegű neoliberális kapitalista rendszerek tekintetében éles volt, még megmaradtak illúziók a pluralizmus és az alkotmányosság tekintetében. Ennek részben intézményes indoka volt: a szerző készpénznek vette, hogy a posztszovjet társadalmakban a különféle társadalmi érdek- és státuszcsoportok többé-kevésbé szabadon megszerveződhetnek, s nem figyelte meg, hogy ennek a pluralista szerveződésnak Nyugaton is bealkonyult, együtt a képviseleti elvvel, a parlamentarizmussal, a hatalommegosztással és a többivel egyetemben.

Hiszen szerzőt magát is országgyűlési képviselővé választották, és büszkén-meghatottan foglalt helyet a pastiche boltívek alatt, egyéb hibáiról most nem is szólva. Evvel a rövid, ám ünnepélyes megszakítással szerző folytatta azt a tevékenységét, amelyhez világéletében a legjobban értett: az osztályárulást. Az ilyen, emilyen és amolyan hivatalos értelmiséget szokta elárulni szerző, amelyből mindig idejekorán (ez a magyar szó nem azt jelenti, hogy „időnek előtte”, hanem azt, hogy „idejében”) kivált, még mielőtt sokra vihette volna. Ennek folyományaképpen – szemben oly sokakkal, akik szerint valaminő megfoghatatlan módon „nem is volt rendszerváltás”, vagyis: a dalnok örökbecsű szavaival, „ezek ugyanazok” – a rendszerváltás szerző folyamatos foglalatosságává vált.

Épp ezért bizonyos tanulságok mégiscsak földerengenek. Csak néhányat említek.

tovább: Dinamo