Tibori Szabó Zoltán: Érthetetlen a szemforgatás

Tibori Szabó Zoltán visszamondta részvételét a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára szervezett budapesti konferencián. Előadásában arról is beszélt volna, hogy legitim magyar kormányok magyar állampolgárokat küldtek a halálba például Észak-Erdélyből, Máramarosból, de a trianoni Magyarországról is 1940 és 1942 között. A kolozsvári újságírót, egyetemi tanárt visszalépésének okairól is kérdezte PARÁSZKA BORÓKA.

– Nyilatkozatban mondta le a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára szervezett konferencián való részvételt. Miért?

– A tudományos emlékülés célja a főhajtás kellett volna hogy legyen a holokauszt csaknem hatszázezer magyar áldozata előtt. Tavaly novemberben a Holokauszt Emlékközpont levélben kért fel az előadásra, és a meghívóban az állt: a konferencia célja „annak körképszerű bemutatása, hogy Magyarország a német megszállást megelőzően milyen viszonyok között élt”. Január 18-ára azonban Budapesten a helyzet olyannyira rossz irányba változott, a kérdés annyira átpolitizálódott, hogy komolyan el kellett gondolkodnom, egyáltalán részt vegyek-e a rendezvényen. Aznap olvastam a Mazsihisz közleményét is, amelyben a szervezet bejelentette: a tűrhetetlen állapotok és a történelemhamisítást valószínűsítő hatalmi döntések okán nem csupán ennek az emlékülésnek, hanem az egész emlékévnek a bojkottálását fontolgatják. Miközben pontosan értettem a kormánynak alárendelt Holokauszt Emlékközpont nehéz helyzetét, átérzem a Mazsihisz állásfoglalását is. Kezdtem jobban odafigyelni. És látnom kellett, hogy a magyarországi közbeszédben a hangsúly az áldozatokról és a róluk történő megemlékezésről teljes mértékben átkerült a politikára. Ízléstelen nyilatkozatokat és vitákat láttam, és úgy döntöttem, erdélyi embernek mindebből jobb kimaradnia. Úgy látom, az általánossá vált hangzavarban az elpusztultak iránti kegyeletnek, a túlélők megkövetésének és a történtekkel való őszinte, tudományosan megalapozott szembenézésnek maradt a legkevesebb hely.

– Mi az, amivel a „tudományosan megalapozott szembenézésnek” még el kell számolnia Magyarországon és Erdélyben?

– Erről szerettem volna budapesti előadásomban bővebben beszélni. Nagyon nagy teret kapott Magyarországon az a nézet, miszerint a magyar zsidóság tragédiája az 1944. március 19-i megszállás nyomán következett be. Ezt sugallja az új Alaptörvény is. Azt üzenik, hogy a magyarság a holokauszt tekintetében ártatlan, mindent a németek követtek el. Miközben elhallgatják, hogy például Észak-Erdélyben a magyar hatóságok már 1940 őszén megkezdték a deportálásokat, és 1942-ig folytatták. A kutatás ezzel nem maradt adós, megírtuk az eseményeket, a Csík vármegyei zsidóság sorsát például néhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi A Hétben közöltem részletekbe menően, dokumentáltan. Ám hiába írjuk meg ezerszer a történteket, ha a tények tudatosításával elmaradunk. Mert aztán jön a politika, és azt mondja, dehogy, minden másképp volt. A magyar politikának világosan kell fogalmaznia, hogy az emberek pontosan megértsék, miről van szó. Legitim magyar kormányok magyar állampolgárokat küldtek a halálba, például Észak-Erdélyből, Máramarosból és a közigazgatási kirendeltségekből, de a trianoni Magyarországról is, 1940 és 1942 között, s ezt akkoriban a magyar honvédség, a rendőrség és a civil hatóságok együtt hajtották végre. Mint ahogyan százezres a nagyságrendje azoknak a magyar csendőröknek, rendőröknek, hivatalnokoknak és önkénteseknek, akik a német megszállást követően a teljes vidéki zsidóságot – csaknem 450 ezer embert – kifosztották, összegyűjtötték, gettóba zárták, ezerféleképpen megalázták, majd deportálták, azaz átadták egy idegen hatóságnak, hogy az kivégezze őket.

tovább: 168óra