TGM: Az ellenzéket is le kell váltani

Ez az ellenzék – amelynek a vezetőit igazságtalanul bírálják, mert nem képesek a lehetetlenre – nem viheti végbe az új rendszerváltást (de még a rezsimcsökkentést se). Új ellenzékre van szükség. Az új ellenzék nem a kormány, hanem csak a rendszer ellenzéke lehet.

Tamás Gáspár Miklós írása az ÉS után a Dinamón.

Az írást az Élet és Irodalom engedélyével közöljük ❊

Ebben az írásban nem játszik fontos szerepet az a három probléma, amelyet – mondjuk így – sokoldalúan megvilágított már a balközép irányzatú publicisztika: (1) sem az ellenzéki csoportosulások vezetőinek személyes képességei, (2) sem az új választási törvények által kikényszerített „egység” vagy „összefogás”, (3) sem a választási esélyek technikai „latolgatása”. Ezeket a kérdéseket a közvélemény nagyjából már eldöntötte, nem nagyon van miért foglalkoznom velük.

Ezek helyett inkább arról írok, hogy az ellenzék – ezen persze nem a szélsőjobboldalt értem, hanem a liberális/szociáldemokrata/zöld pártokat és mozgalmakat – intellektuálisan nem kielégítő módon fogja föl mind az ellenfél (az ún. nemzeti konzervatív rezsim) természetét, mind a lehetséges alternatívákat.

1.      A Magyar-hipotézis

A Magyar polip c. máris nagy sikerű kötetben (Bp.: Noran Libro, 2013) Magyar Bálint „posztkommunista maffiaállam”-nak nevezi az Orbán-rendszert, amivel azonnal súlyos terminológiai hibát követ el, és teljesen összekutyulja követőinek elmetartalmait. Ugyanis a szerző – helyesen – kifejti, hogy a maffia azért, hogy biztonságba helyezze törvénytelen gazdasági tevékenységének hasznát, bevásárolja magát az állam vezetésébe: vagy politikusokat korrumpál, vagy – ugyancsak megvesztegetéssel és hasonlókkal – saját ügynökeit juttatja vezető politikai és közigazgatási tisztségekbe. Evvel szemben – folytatja továbbra is helytállóan Magyar Bálint – Orbán Viktor pártja a vezető politikai és közigazgatási pozíciók birtokában tesz szert gazdasági előnyökre és teremt vagyonos, rendszerhű uralkodó osztályt s a tőle megkülönböztethetetlen politikai uralkodó réteget: ez pedig a „maffiaállam” szimmetrikus ellenkezője. Nem érthető, hogy akkor miért kell „maffiaállamnak” nevezni, hiszen Magyar szerint se az. (Hacsak nem a lucus a non lucendo, canis a non canendo elv alapján.)

De a félrevezető címke még a kisebbik baj.

Magyar Bálintnak és szerzőtársainak igazuk van abban, hogy az Orbán-féle hatalmi konglomerátum politikai eszközökkel (kényszerrel) hoz létre vagy „nevez ki” – gazdasági értelemben – uralkodó osztályt. De ahhoz, hogy ez a korrekt és a kötetben jól bizonyított tényállítás magyarázatként is megfeleljen, ahhoz specifikusnak is kell lennie, azaz be kellene számolnia róla, hogy ez a módszer miképpen határozza meg az Orbán-rendszer közjogi és politikai természetét, illetve politikai kultúráját.

Hiszen a politikai erőszakkal létrehozott (gazdasági) uralkodó osztály nem újdonság.

Elég föllapoznunk a római történetírókat vagy Shakespeare királydrámáit, hogy lássuk: éppen ekörül folynak – a históriában fölöttébb gyakorta – a hatalmi viaskodások. De nézzük a magyar történelmet: nem rémlik a szerzőknek, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után a labanc főurak személyében új arisztokráciát nevezett ki a Habsburg-hatalom? Nem hallottak fővesztésről, birtok- és hivatalvesztésről, birtokadományozásról? Miért van Esterházy-palota, Pálffy-palota, Károlyi-palota, és miért nincs Rákóczi-palota vagy Bercsényi-palota? Az opricsnyik és a pomescsik se éppen új találmány. (S azt se hihetjük, hogy a KISZ KB szegény munkáscsaládból származó egyik titkára, később a magyarországi polgári demokrácia fénylő csillaga, örökölte vagy a szabad piacon szerezte az induló tőkét, amelyből hipp-hopp, sok milliárdos cégbirodalom született.) A gazdaságon kívüli állami erőszak – amelynek a legszélső formája a területi hódítás, a gyarmatosítás – mindenkor az egyik legelterjedtebb módszere volt a vagyoni és társadalmi előnyök elosztásának és újraelosztásának, és nincs olyan társadalom, nincs olyan világtörténelmi korszak, amelyben ne játszott volna fontos szerepet. (A köznemes Werbőczy István épp úgy tett szert akkora földbirtokra, mint a mai Szlovénia, akárcsak mai utódai: a Magyar Bálinték által leírt folyamatok megtalálhatók Acsády Ignác, Grünwald Béla, Ágoston Péter, Szabó Ervin, Szende Pál történeti műveiben, évszázaddal korábban.) A tőkés társadalmakra is igaz ez, noha a XIX. századi liberális világkorszakban a gazdaságon kívüli kényszert – bár csak a fejlett „anyaországokban”, nem a gyarmatokon és protektorátusokban! – korlátozták, hiszen a fő elosztási mechanizmus a piac lett. Ez a korlátozás egyre szűkebb téren érvényesült a XX. században (még az ún. demokratikus Nyugaton is), ahol az állami újraelosztás egyre nagyobb szerepet játszott, ha nem is mindig új uralkodó osztályok megteremtésének célzatával.

Tehát a Magyar-hipotézis, bár helytálló, triviális. Igen, van ilyen, de nem (vagy alig) magyarázza a rendszer természetét.

A magyar polip c. kötet megdöbbentően apolitikus.

Leírja az 1989 utáni kelet-európai társadalmakban szokványos, az új uralkodó osztályokat gazdaságon kívüli kényszerrel életre hívó folyamatok egyikét, de nem képes válaszolni arra a természetesen fölmerülő kérdésre, hogy a hasonló folyamatok mennyiben magyarázhatják a nagyon is különböző végkifejleteket. Hiszen az Orbán-rezsim egyedülálló. Mind Jelcin idején, mind Putyin alatt az állam jelentős vagyonhoz juttatott különféle oligarchákat, a két kormányzati rendszer azonban nagymértékben különbözik. Arról, hogy a sajátos magyarországi rezsim miért és hogyan különbözik elődeitől, s mi jelentené a specifikumát, úgyszólván szó sem esik. Azonos okokból pedig bajosan lehetne különböző okozatokat levezetni, ezért a kötet ügyesen elkerüli Orbán Viktor politikájának a politikai aspektusait.

A Magyar-hipotézis a társadalomtudomány és a történettudomány figyelmen kívül hagyásával jött létre, ezért se ér sokat a nagy garral bemutatott – triviális és banális – igazsága, amely amúgy tagadhatatlan. Arról nem is szólva, hogy in petto az önszabályozó piac már Polányi Károly által meggyőzően bírált elvont utópiájára támaszkodik, mintha az állami kényszerektől (így pl. a jogtól) független piaci elosztás-újraelosztás valaha is a valóság része lett volna, s mintha az volna a – soha nem létezett – „normális” állapot, amelytől az Orbán-rezsim meglepő és kivételes módon eltér. Abból, hogy valami ellenszenves vagy erkölcsileg elfogadhatatlan, nem következik az, hogy nem „normális” vagy szokványos. Az se világos, hogy föltétlenül magasabb erkölcsi minőségűek-e azok a tőkések, akik a piacon jutottak a vagyonukhoz.

A magyar polip íróinak nagybecsű figyelmébe ajánlom továbbá a nagytőkét évszázadok óta szimbolikusan megjelenítő Rothschild-bankház kapcsolatát a Bourbon-, a Habsburg-, a Hohenzollern-, a Hannover- és a Windsor-házzal. Sőt: a Bonaparte-családdal. Ki befolyásolt kit? Nem könnyű megmondani.

2.      Legitimitás és diktatúra

Az ellenzéki politikai irodalom (publicisztika, tanulmány, paszkvillus) általában elismeri a liberális demokráciát megdöntő Orbán-rezsim formális legitimitását. Ez még technikailag se biztos, hogy helytálló. Az a hírhedt trükk, amellyel a Magyar Országgyűlés (akkor még: a Magyar Köztársaság Országgyűlése) kétharmados többséggel fölülbírálta a csak négyötödös többséggel elfogadható köztársasági alkotmányt, arra kellett volna hogy késztesse az országházi ellenzéket, hogy egyszer s mindenkorra kivonuljon a törvényhozásból, s ne asszisztáljon a hitvány jogtipráshoz. A kétharmados (csak minősített többséggel elfogadható) törvények számának megsokszorozása, politikai tisztségviselők, közigazgatási és bírói vezetők megbízatásának meghosszabbítása a jelenlegi parlament élettartamán messze túlra azt jelenti, hogy az Orbán Viktor-kormány jelentős hatalmi szférákban többé nem veti alá magát a népakarat még oly külsődleges döntésének, majd ellenőrzésének se. (Erre adekvát válasz a választások bojkottja lett volna s a polgári engedetlenség.)

A liberális-demokratikus, polgári köztársaság megdöntésére a nemzeti jobboldalnak nem volt, nem lehetett fölhatalmazása. Az új többség fölesküdött a köztársasági alkotmányra, amelyet ukkmukkfukk eltörölt. Az új rend hit- és esküszegésen, önkényen, jogtalanságon alapul. Az ún. demokratikus ellenzék és sajtója erre gúnyolódással válaszolt. A nemzeti jobboldal alkotmányba iktatta saját világnézeti preferenciáit, hagyományát és vitatható elveit – amelyeknek természetesen helyük van a közéletben, csak éppen nem lett volna szabad őket ilyen módon rögzíteni egyszer s mindenkorra, kötelezően mindenkire nézve – , beteljesítvén evvel a koronás címerbe egykor hallgatólagosan belefoglalt jóslatot. Amikor a Kossuth-címert annak idején elvetette az Országgyűlés, néhai Antall József miniszterelnök mindenkit biztosított róla, hogy a koronás változat csak történeti kontinuitást fejez ki, és nem vonja kétségbe az állam köztársasági jellegét. Tévedett.

(…)

❊ a fönnebb olvasható részletet TGM engedélyével közöljük
tovább: Dinamo.blog.hu