“Átvészelni, túlélni, eltűrni, még ha fáj is”

Kikukázott művészeket emel fel az állam, melynek elitje a Kádár-rendszert majmolva igyekszik rehabilitálni a Horthy-korszak trikolor-kultúrpolitikáját – Gerhes Gábor rezsimek, országok és eszmék közti határvonalakon egyensúlyozva érzi jól magát. A rendszerkritikus és gyakran provokatív alkotásairól elhíresült művész nem hisz a forradalomban, pedig tudja, mitől beteg a magyar társadalom. Kiből lesz a legjobb bűnbak? Mi tizedeli az ország tehetségeit? Interjú.

hvg.hu: A legújabb, Neue Ordnung című budapesti kiállításod az ismeretlentől való félelmet, az ember szorongását, összeesküvés-elméletekbe való menekülését, az erőszak diadalát járja körül. Mit gondolsz, a magyarokra oly jellemző bűnbakkeresés vajon felülről vezérelt vagy alulról építkező jelenség?

Gerhes Gábor: A kiállítás apropóját Umberto Eco tavalyelőtt megjelent, A prágai temető című könyve adja, mely a kiállítás szlogenjét is tartalmazza, miszerint “Az ellenség a népek barátja”. A könyv egy mindenhol felbukkanó, fiktív főszereplőn keresztül jelenít meg összeesküvés-elméleteket évszázados távlatokban. Ez a karakter az, aki mindenhol felbukkan Európában, ahol valami piszkos ügylet zajlik: történelmet hamisít, csal, konspirál, benne van a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek előállításában, de éppúgy tevékenykedik a bukott Garibaldi mellett Szicíliában.

A bűnbakkeresés mindig a személy, illetve a hatalom kudarcos működéséből fakadó frusztráció visszavetülése. Ez a mindennapok mikroszintjén éppúgy tetten érhető, mint a nagypolitikában: a főnököd a munkahelyeden letolt, otthon ezért elvered a kutyát, nem teljesít a gazdaság, nyilvánvalóan a pirézek gyarmatosító törekvései miatt. Ez mindig ugyanarról a tőröl fakad. Az emberi kultúra arra rendezkedett be, hogy az úgynevezett elmúlás és a kudarc-faktor nem létezik, pedig valójában az egész létünk e körül forog: hogy előbb-utóbb mindannyian megyünk a levesbe. Ha nincsenek válaszaink dolgokra, előbb-utóbb elkezdünk megfoghatóságot, személyiséget adni a szorongásainknak, ellenséget gyártani magunknak. Ez egy igazi ősszenvedély.

hvg.hu: Elutasítod a botrányművész jelzőt, bár a munkásságodat végigkíséri a mindenkori rendszerkritika. Fontosnak tartod, hogy egy művész reflektáljon az aktuális társadalmi, politikai helyzetre?

G. G.: Nem hiszem, hogy bármiféle kötelezettséget lehetne a művészek nyakába akasztani, hiszen mindenki más miatt foglalkozik azzal, amivel. Nem zárhatjuk ki az olyan alkotókat, akiket valami egészen más indíttatást vitt erre a pályára. Mindenesetre az bizonyos, hogy a jelenlegi közállapot bőven szolgál impulzusokkal, nem csak a művészek számára. Aki erre fogékonyabb, az óhatatlanul foglalkozni fog vele, beviszi a műterembe és a munkájába. A botrányművész-jelző meg szerintem komolyan vehetetlen.

Ellenben amiatt, hogy mostanában nagyon gyorsan és igen hatékonyan lettek elzárva azok a médiafelületek, amelyeken az éppen nem rendszer-kompatibilis kultúra eljuthatna nagyobb közegekhez, az alkotóknak sokkal erőteljesebben és hangosabban kell megfogalmazniuk magukat, hogy egyáltalán elérhessenek valamilyen hatást, ne csak annyit, mint egy pingponglabda a befőttesüvegben. De lehet, nagyképű dolog azt gondolnom, hogy a jelenlegi hatalom a legkisebb mértékben is érdeklődik, hogy én és a kortársaim mit csinálunk.

tovább: HVG