Design tett – Erőss Nikolett megnyitó beszéde

Amikor nemrégiben kortárs művészek, kurátorok, diákok és civilek egy csoportja a művészet és intézményrendszerének autonómiáját kérte számon a kultúrpolitikai döntéshozókon, és molinóikon piros-fehér betűkkel nyomatékosították ugyanezt, a pillanat talán kevéssé tűnt ihletettnek ahhoz, hogy e gesztus hazai történeti kontextusán elgondolkodjunk. A művészet autonómiáját hangoztatni visszás vállalkozás, ugyanúgy felidézi a társadalmi realitásoktól elszakadt, önmagát célként állító művészetet, mint az autoriter irányítás szándékának ellenálló kritikai gyakorlatokat.  A művészet autonómiáját annyian és annyiképpen emelik pajzsukra vagy tolják maguk előtt, hogy a felhívás könnyen jelentését veszti.

Ilyenkor jó például Kassákot olvasni. Nem mintha autonómia dolgában ekkor egyszerre világosság gyúlna, és az életmű sorvezetőül szolgálna e feloldhatatlan, de rendkívül termékeny ellentmondáshoz, ami művészet és élet kapcsolatának teoretikus megközelítését érinti. A művészi autonómia-törekvések és a proletariátussal közös harc – amely később az egyetemes eszme kiteljesítésére szelídült –, Kassák életművében is a téma komolyságához mérten ellentmondásos, és ezzel mi, kortárs közönség, nem járunk rosszul. Merthogy a jelen kérdése nem az, hogy az élet teremti-e a művészetet vagy a művészet az életet, hanem, mint már annyiszor, hogy a kritikai művészeti gyakorlatok miként képesek a társadalmi valóságot alakítani – s ez a kassáki autonómiakérdés magva is.

Kassák (legalábbis jó darabig) hitt a munkásmozgalomban és hitt a művészetben, de elutasította az osztályharc érdekeinek alárendelt, a politikai pártok által propaganda célokra használt művészetet. Vallotta, hogy a művészet a dolgozó osztályok tudatformálásában válhat korszakos erővé. Hangja a forradalmi aktivizmustól, az olykor patetikus, idealista tónusoktól a józan keserűségig számos árnyalatot váltott, hite a művészet világfordító erejében és a szabadsággal való megkérdőjelezhetetlen egybetartozásában azonban állandó maradt.

A kortárs művészet gyakorlatai közül számos, amelyeket ma a leginkább progresszívnak tarthatunk, képviseli azokat a tendenciákat, amelyek a húszas, harmincas években Kassák munkájában is meghatározó szerepet játszottak. A mai aktivista, részvételi alapú, a közönséget az alkotásba bevonó, szerzőként tételező (egyszersmind a kizárólagos szerzői autonómiáról lemondó) művészeti praxisok a Kassák kör tevékenységében éppúgy megtalálhatják történeti kontextusukat, mint a fanzin szerkesztők, szabadiskola-szervezők, akciónapokra-járók. A társadalmi valóságban gyökerező és arra alakítóan visszaható művészet ma Magyarországon legalább annyira aktuális lenne, mint volt a két világháború között. Hogy nem az, csak még jobban megbecsülhetővé teszi kevés számú képviselőjét.

tovább: KassákMúzeum