Tamás Gáspár Miklós: MI LESZ A VÁLASZTÁSOK UTÁN?

ÉS, LVII. évfolyam, 29. szám, 2013. július 19.

A szabadság mostanában szokásos képzete mindenekelőtt azt követeli meg, hogy a nyilvános avagy közszféra („a politika”) ne avatkozzék bele a személyek magánéletébe, magánszférájába. Még ha el is fogadnók ennek a képzetnek az érvényességét – súlyos kételyeink vannak –, akkor is azt kellene mondanunk, hogy ez így túl általános.

Ugyanis a magánéletbe nemcsak a zsarnokság, a centralizált állami túlhatalom stb. ártakozhatik bele, hanem pl. a radikális demokrácia is, amely arra készteti a honpolgárokat, hogy folyton-folyvást népszavazásokon vegyenek részt, közmeghallgatásokon, mozgalmi eseményeken és pártgyűléseken, informális kupaktanácsokon, tüntetéseken és fölvonulásokon, megjelenjenek különféle közületek összejövetelein – hiszen közvetlenül maguknak kell dönteniük elsősorban, nem a választott szerveknek –, ennek folytán tájékozódniuk kell, kiművelniük magukat mindenféle közös problémát illetően. Ezek a problémák a szokványos képviseleti kormányzat körülményei között „szakkérdésnek” tetszenének, de ha teszem azt van „részvételi költségvetés”, akkor bizony az egyes tételek tekintetében ismeretekre kell szert tenni, vitákat folytatni, urambocsá szakirodalomba belenézni és í. t. Így hát éppenséggel a nagyobb szabadság járhat a magánélet és/vagy a szabadidő nagyobb korlátozásával, mint a kisebb szabadság – föltéve, hogy a szabadság képzetébe beleértjük a szuverenitás és az autonómia jelentéskörét is, nemcsak a háborítatlanságét. (Hogy ezt most fölemlítem: önmagában is bizonyítéka annak, hogy a több mint háromszáz esztendős vita nem zárult le. De mintha a témát legélesebben exponáló Benjamin Constant állna nyerésre, ma már úgy látom: sajnos.)

A liberalizmus XX. század végi és XXI. század eleji változata kétségkívül elveti a zsarnokságot, de elveti a radikális demokráciát is a magánszféra védelmében: ezt a védelmet az alapjogi-alkotmányjogi-közjogi, továbbá nemzetközi jogi (személytelen, szövegalapú) szerkezetre bízza, amelyet mindenekelőtt az alapjogi bíráskodás garantál. Ez a liberális/konzervatív konszenzus (amelynek most a társadalmi egyenlőséget illető tartalmi elemeitől eltekintek) hűti a politikai szenvedélyeket, ezért korlátozza mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom terjedelmét, csökkenti a választások tétjét, növeli – pl. európai föderalizmussal – a honpolgárok és a szabályozó (törvény- és rendeletalkotó, végrehajtó) hatalmak közötti távolságot, és egyre nagyobb hatáskört ad át a különféle föderális és nemzetközi bírói és főügyeleti instanciáknak.

A bíróságokon kívül ma igen távoli, nemzetek fölötti intézmények is, mint pl. a hírhedt „trojka” (Európai Unió, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap), utasítani képesek nemzetállami kormányokat. Igen fontos alkotmányos és közpolitikai döntések formai helyességét nemzetközi fórumok ítélik meg, egyre nagyobb szigorral és erővel.

Evvel ez a liberalizmus voltaképpen visszalép a XIX. századba, azaz elválik ismét a demokráciától, sikere folytán nem választott elitintézmények korlátozzák a népi részvétel hatékonyságát – akárcsak a XIX. században a dinasztia, a főrendiház és az egyház –, tehát ez a liberalizmus (amely már megint a
szenvedély, az érzelem, a káosz, az irracionalitás szinonimájának tekinti a népi részvételt, a „tömeget”, ahogy nálunk fesztelenül intonálják a dekadens-prefasiszta metaforát [Le Bontól Spenglerig, Ortegáig és Weimarig, itt különös tekintettel Elias Canetti gyanús könyvére], tekintet nélkül politikailag inkorrekt származására) újra arisztokratikus, bár nem a kékvérűség és a holtkézi-hitbizományi nagybirtok értelmében. (Inkább a főhivatalnoki halvérűség szerepel itt.) (Ilyen ismert könyvcímekre utalok itt: The Liberalism of Fear, La Crainte des masses, La Haine de la démocratie – ezek az utóbbi évtizedek sikerei…) (Gondolom, ma már csak Magyarországon vált ki akkora érdeklődést a klasszikus reakciósság, az ún. konzervatív forradalom, hogy megjelenjék friss, ropogós fordításban a Jahre der Entscheidung[1932], amelyet mellesleg nagyon is érdemes elolvasni, vö. Oswald Spengler: Válságok árnyékában. Filozófiai írások, ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó, Bp.: Noran Libro,2013. A fordítók érdekes könyvet is publikáltak Spenglerről 2009-ben.)

Ez a mai liberalizmus (van másféle is) kétségkívül hatékonyan védi a passzív szabadságot, a termelő, fogyasztó, üzleti tranzakciókat folytató, csereberélő, élvező, pihenő magánember szabadságát – s ennyiben a mai körülmények között nélkülözhetetlen –, de redukálja, olykor mintha megsemmisítené azaktív szabadságot, a társadalomalakító, erkölcsi innovációkat bevezető, a maga fölötti uralmat át nem engedő honpolgárnak és politikai közösségének a szabadságát (az autonómiát). (Nem folytatom, mert Rousseau, Schiller, Fichte már elmondott minden szükségeset.)

Magyarországon és sok más helyen (Kelet-Európában sűrűn) uralkodik zűrzavar e tekintetben. A hatalmon lévő, korporatista-etatista új jobboldal elég gyakran azt a látszatot kelti, hogy az arisztokratikus liberalizmustól nem a tiranniát félti, hanem a radikális demokráciát, és vakmerően használja a „közösség” (tehát implicite az autonómia) retorikáját. Pedig ez nem igaz – a honpolgári (politikai) közösség beleszólási lehetőségei csökkennek, a népi részvétel a zéróhoz közeledik hazánkban –, a jobboldali kormányzat a saját teljhatalmát óvja a bírói és alkotmánybírói, föderális és nemzetközi jogi hatalmi ág(ak)tól, továbbá a föderális és nemzetközi szabályozó intézményektől és a nemzetek fölötti kormányzati intézményektől.

Itt két passzivitásra késztető erő adódik össze.

Természetük persze különböző.

A liberális konstitucionalizmus szervei – esetünkben az Európa Tanács, a Velencei Bizottság, az Európai Parlament szakbizottságai, az Európai Bíróság stb. – az ennek megfelelő, érvényes és hatályos nemzetközi egyezségokmányok, charták, szerződések, egyezmények, bírói ítéletek és í. t. végrehajtását, betartását sürgetik (és szemben a képmutató „cáfolatokkal”, Magyarország kormánya naponként sérti meg a betűjüket és a szellemüket). Ez jogilag korrekt – a nemzetek fölötti „láthatatlan alkotmány” jól kodifikált statútumok és precedensek sűrű szövedéke, nem mítosz –, de senki nem állíthatja, hogy demokratikus jellegű. Akármennyire védi a jogegyenlőséget, nem a népi részvétel stratégiá­ját követi, legitimációja természetjogi, nem beleegyezéses karakterű. (Az Európai Parlamentnek a híres Rui Tavares-jelentésre támaszkodó, a magyarországi kormányrendszert súlyosan elítélő, de a realitáshoz képest túl enyhe és túl derűlátó határozata ugyan választott szerv állásfoglalása, de ez az instancia nagyon távoli, közvetett és gyöngécske. Tavares egyébként soha nem volt a ma is erős Portugál Kommunista Párt tagja, az újbaloldali Bloco de Esquerda szimpatizánsa volt, majd a zöldekhez csatlakozott. Nem mindegy!)

Igaz, hogy az arisztokratikus vagy elitarisztikus (föderális vagy nemzetközi) jogi szabályozás problematikus mértékben korlátozza a nemzetállami szuverenitást – ebben egyetértek a magyarországi kormányzó jobboldallal –, de ezeknek a szabályozó intézményeknek a mértéken fölüli beavatkozása a honpolgár (mint személy) tekintetében manapság többnyire nem jogkorlátozó, míg a (korporatista-etatista-centralizáló) magyarországi kormányzati rendszeré jobbára igen. Ez a kormányrendszer csak a végrehajtó hatalmat tekinti államnak. Evvel teljesen eltér a hagyományos európai államszerkezettől (a magyartól is, még az 1919 és 1945 közöttitől is), amelyben vannak a végrehajtó hatalomtól többé-kevésbé független, autonóm ágazatok – a bírói hatalom, a depolitizált közigazgatás és hivatalnoki kar(civil service), a helyhatóságok, megyegyűlések, polgármesteri hivatalok, ügyészség, számvevőszék, jegybank, állami egyetemek, közszolgálati médiák stb., stb. –, amelyek az állam részei, de nincsenek(nem voltak) alárendelve a végrehajtó hatalomnak (a kormánynak, pontosabban a kabinetnek és „egyszemélyi” vezetőjének). Jellemző, hogy Magyarországon ma már (vagy ma még) a liberális kritika is „államosításnak” nevezi a központosítást, azaz az összes (autonóm és félautonóm) állami szerv hierarchikus alávetését a végrehajtó hatalomnak. Ez a piramisba rendezett új hierarchia adja az Orbán-rezsim diktatórikus jellegét, nem pedig az állam mint összesség határainak a kiterjesztése.

Ennek a fölfogása kulcsfontosságú annak a megértésében, amit a „demokratikus erők” – legyenek akár konzervatívok, szabadelvűek, szociáldemokraták, zöldek, sőt: radikálisabb baloldaliak is – le szeretnének küzdeni, nézeteltéréseiktől függetlenül; de ha minden így megy tovább, nem fognak.

Itt nem holmi piacellenes etatizmusról van szó (ez csak látszat és puszta propaganda), nem az állam megnagyobbításáról (már épp elég nagy), hanem az állam gyökeres átalakításáról. A magyarországi liberális rendszerbírálók elfelejtik, hogy az ún. fékek és ellensúlyok mind az állam kebelén belül vannak. Az államon kívüli autonómiák (civil társadalom: piac, nyilvánosság, önkéntes társulások és í. t.) önmagukban nem befolyásolják az államrendszert, csak a politikán keresztül, csak a politika révén, közelebbről a különféle – nem csak területi – „önkormányzatok” révén. Ez utóbbiak az állam részei, és ezeket vonta magához a Központi Erőtér, azaz a Központi Akarat, amely a kabinetben és a miniszterelnöki hivatalban összpontosul.

Maga a törvényhozás – a mai parlamentarizmus körülményei között – mindenütt alá van vetve a kormánytöbbségnek, ezért már nem fék és nem ellensúly (az ellenzék szerepe mindenütt névleges, ha nem is olyan szemérmetlenül, mint Magyarországon), kivéve az Egyesült Államokban, ahol a régi Tudor-monarchia hagyományát követve a kormányt nem választják, hanem az államfő nevezi ki (ezért a megreformált Nagy-Britanniában [és a Commonwealth-ben] csak képviselő vagy lord – azaz parlamenti tag – lehet miniszter, de a meg nem reformált Egyesült Államokban miniszter nem lehet képviselő vagy szenátor). Az európai parlamentek nem döntenek, csak vitatnak és szentesítenek. Amerikai szerepet tulajdonítani nekik, amint ezt Pesten naponta megteszik közírók: dőreség. (Pedig – ismétlem, mert fontos – csak Amerikában van élesen elválasztva a törvényhozó és a végrehajtó hatalom; a többi hatalmi ág más polgári-liberális demokráciákban is külön áll.)

Az aktív honpolgári közösség – vagyis inkább csak ennek a közösségnek az eszménye (hiszen valósága nem nagyon van) – szemszögéből mindkét fajta szabályozástömeg (a bírói-alkotmánybírói, az európai hivatalnoki, illetve a nemzetállami szabályozás) egyaránt negatív. A passzív közönség (nem közösség!) egyik vagy másik fajta szabályozásnak szurkolhat – s az egyéni szabadságjogok hívei kénytelen-kelletlen „Európának” szurkolnak, még ha nem is értenek egyet a „trojka” katasztrofális, a válságot fokozó gazdaság- és szociálpolitikájával, a nacionalisták pedig a nemzetállami politikának, akkor is, ha nem tetszik nekik ennek a politikának a társadalmi és kulturális tartalma –, ami demokratikus nézőpontból: szégyen.

Úgy látszik, ennek a kétféle passzivitásnak a küzdelme zajlik le itt ismét, „nemzet” és „Európa” harca (vö. TGM: Kedves ellenség!, Népszabadság, 2011. december 4.; „Magyarország” és ”Európa”, Élet és Irodalom, 2013/24., június 14.), ami a régi „haza vagy haladás” konfliktus második, javított és bővített kiadása, és pont olyan dögletes.

Csakhogy ezúttal „haladásról” szó sincs. Itt a „haladás” terminust az 1989-i liberális demokrácia állagőrzése jelenti, a „láthatatlan alkotmány” és a 2010-ben szemétre hajított látható alkotmány (vagyis: a Magyar Köztársaság) fölélesztése, az antiliberális, antidemokratikus és antiszociális törvények hatályon kívül helyezése, a méltányosabb választási rendszer helyreállítása, a helyhatósági („önkormányzati”) önállóság, a médiaszabadság, a kulturális pluralizmus, a tanszabadság, a Nyugat-barát külpolitika visszahozatala, a művi irredentizmus, az etnicizmus, antiszemitizmus és rasszizmus újbóli elvetése stb. Szemben a „nemzettel”, amely a magyar glóbuson kizárólag a jobboldalt jelenti, ennek minden liberális és baloldali átfogalmazása ma már képtelenség, „a nemzet” és „a haza” szimbolikája a maga egészében a jobboldalé, olyannyira, hogy pl. az „Erdély” és a „Székelyföld” hívószavakra a balközép kisebbség (sajnos) kimondottan idegesen reagál. (Fontos kivétel György Péter új könyve, A kolozsvári állatkert[Bp.: Magvető, 2013], de: kivétel.) A „haza” Orbán Viktorral egyenlő, a „haladás” meg… a restaurációval: a liberális-demokratikus köztársaság restaurációjával.

Ez azonban nem lehetséges.

A köztársaság elveszett. Egyszerű kormányváltás – ha lenne, márpedig valószínűleg nem lesz – nem hozhatja vissza.

A jobboldal által végbevitt alkotmányos és törvényi változtatások ugyanis nem pusztán szövegek,amelyeket végül is egyszerű lenne átírni, törölni, a régieket a helyükre tenni. Ez az alap- és közjogi dúlásintézményeket hozott létre, amelyeknek van önálló politikai erejük, kialakult rendjük, funkciójuk, személyzetük, klientélájuk, kollektív élményviláguk, osztályhátterük és -éthoszuk, szimbolikus-kulturális hatalmuk. Ha valaminő új kormány mindezt ukmukfukk eltörölné (és elbocsátaná a kilenc meg tizenkét évre kinevezett főtisztviselőket a sok száz fős stábjukkal együtt), masszív szabotázsra, esetleg lázadásra számíthatna. (A dolog társaslélektani és mentalitástörténeti összefüggéseiről [meg sok egyébről] lásd Tölgyessy Péter nagyhírű cikksorozatát, origo.hu, komment.hu)

A közvéleménynek még az ún. demokratikus ellenzék mellett elkötelezett része se tudja, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének számtalan új intézménye és hatósága miért káros és eltörlendő. (Vö. http://hvg.hu/velemeny/20130607_TGM_Rien) Ráadásul számtalan fölmérésből – meg mindannyiunk tapasztalatából – tudható, hogy a „rendszerváltás” fedőnéven ismert liberális-demokratikus köztársaság mérhetetlenül (mérhetően…) népszerűtlen. Egész Kelet-Európában az. A közvélemény többsége többre tartja az 1989 előtti rendszert. A legnépszerűbb államférfiak: Brezsnyev, Kádár, Gierek, Tito. Az így vélekedők nem baloldaliak, többségük konzervatív.

A „sztenderd” liberális publicisztika erre azt mondja, hogy elmaradott honfi- és régiótársaink úgymond „nem szeretik a szabadságot”. Ez nem hamis, hanem értelmetlen kijelentés. A végérvényesen elmúlt rend preferálása ugyanis kritikai. A rendszerváltás tartalmas elvetése. A szovjet típusú tervező államkapitalizmusban rendszeresen túlkereslet volt (a. m. áruhiány + túl kevés szolgáltatás), a posztszovjet típusú (és minden egyéb) piaci kapitalizmusban pedig túlkínálat (azaz a lakosság zöme nem tudja megvásárolni a kapható árucikkeket és szolgáltatásokat) + túlakkumuláció + munkanélküliség. Mindkettőnek a következménye az egyetemes eladósodás.

(Ld. erről, kicsit másképp: Robert Kurz: Honeckers Rache, Berlin: Tiamat, 1991, és alaposabban ugyanő: Der Kollaps der Modernisierung, Frankfurt/M.: Eichborn, 1991; ezt az idén újra kiadta a Reclam Verlag Lipcsében.)

Láthatólag a túlkínálat a túlkeresletnél intenzívebb lelki szenvedést okoz. A reflektálatlan, naiv populáris tudat emiatt a túlkínálati rezsim eszközeit hibáztatja (pénz, hitel, adó).

Ez – autentikus baloldal hiányában – a reakciós antikapitalizmusnak kedvez, amely a fogyasztó (nem a termelő) állami védelmét hiányolja. Mindezt tovább súlyosbítják a műszaki fejlődés által még intenzívebbé tett munkanélküliség meg különösen az ipartalanítás jelenségei; ezekből fakad a „reálgazdaság” mítosza, amely a fizikailag megfogható, a fizikai tárgyakat előállító szektort erkölcsileg magasabbrendűnek tekinti, mint a „cseretársadalom” (Tauschgesellschaft) elvontságait. (Természetesen a kettő nem különbözik egymástól, s az egész megkülönböztetés merő fikció.) A kereskedelem és a hitelüzlet (bank) kipécézése jellegzetesen fasiszta hiedelmeken alapul, amelyekben a hiperkapitalizmus heves igenlése ugyanolyan heves antikapitalista mitológiával vegyül. A szovjet típusú tervező államkapitalizmus iránti szégyenlős vágy persze nem az eredeti változattal kapcsolatos.

A hidegháború korában a szovjet tömbben „piaci reformokkal” akarták visszaszorítani a túlkeresletet (csökkenteni az áruhiányt, ésszerűsíteni az elosztást), Nyugaton pedig állami beavatkozással visszaszorítani a túlkínálatot (serkenteni a fogyasztást, növelni a munkabéreket, olcsó bérlakásokat építeni, népautót elterjeszteni, hadd nőjön a kereslet – továbbá az egyenlőség és az elégedettség és a konformizmus), a „reformszocializmus” és „a jóléti állam” (másik nevén: „a fogyasztói társadalom”) konvergált. (És mindkettő végzetesen eladósodott – természetesen.) Ez a társadalom az, ahová a kelet-európaiak (és többnyire a nyugat-európaiak is) visszakívánkoznak.

Fölöttébb jelentőségteljes, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének és a Nemzeti Ügyek Kormányának a vezetője a – már régen nem létező – „jóléti államot” óhajtja szétzúzni, helyette pedig „munkaalapú társadalmat” teremteni. Ez mindössze annyit jelent, hogy elveti az állami beavatkozással fogyasztásra bírt társadalom egalitárius vonatkozásait, és kiválólag a nemzeti középosztály fogyasztását (továbbá taníttatását, mobilitási lehetőségeinek bővítését etc.) tartja szem előtt, ámde a válság, a digitális forradalom, robotizálás, automatizálás és az ipartalanítás miatt a csereérték termeléséből kizuhant többség állami eltartását és „nonprofit” foglalkoztatását – ami az egyetlen lehetőség a „posztmodern”, kései kapitalizmusban, ha a társadalmat mint olyant fönn akarjuk tartani – elutasítja. Aki nem dolgozik, ne is egyék – ez a régi szabály magától is érvényesül, de a kényszerű munkátlanságot a Nemzeti Együttműködés Rendszere kifejezetten bünteti, evvel létrehozza a társadalmi apartheidot, amelynek a faji aspektusa (bár megvan) másodlagos. (Vö. az érpataki polgármester – közéletünk legszínesebb alakja: a lágerparancsnoki státuszra ácsingózó pszeudomongol sámán – kőtörési és [előkelő urakéval párhuzamos] buzigyógyítási projektjével.)

Az osztálykülönbségekre tekintet nélkül foganatosított antiegalitárius népjóléti intézkedések (az egykulcsos adótól a rezsicsökkentésig és az árfolyamgátig), a kötelező hivatásrendi-korporációs szervezetbe kényszerített, a Klebelsberg Központ alá szorított tanítóság-tanárság csalóka béremelése – és a még várható hasonló rendszabályok – a csakugyan súlyos helyzetben lévő, eladósodott középosztálynak kedveznek. A maradék munkásság, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a betegek és a hatalmas underclass nem a nemzeti társadalom rendes, hanem csak levelező tagjai. (Nekik is szokott írni Orbán miniszterelnök.)

Mindazonáltal a Fidesz-KDNP‑n kívül nincs hallható hangja az országban senkinek, akit foglalkoztat a világgazdasági válság (s ezen belül az Európai Unió gazdaságpolitikai krízise). Az ellenzéki (liberális) publicisztika ezt merő szakkérdésnek tekinti, amelynek a „megoldását” (?) technokratákra és közgazdászokra kell bízni, illetve a szupranacionális intézményekre. Ez megdöbbentő.

Aligha lehet fontosabb kérdés, mint az óriási munkanélküliség, a szegénység (négymillió ember a létminimum alatt!), illetve a szociális intézményrendszer szétzúzódása és szétzúzása.

Ebben a kérdésben csak egyetlen hang szól – a kormányzaté –, mintha másoknak ez nem is lenne fontos. Ennek következtében Magyarországon csak egyféle politika vehető komolyan – a kormányzaté –, tekintet nélkül a jobboldal gazdasági és szociálpolitikai nézeteinek helyességére vagy helytelenségére.

A Fidesz-KDNP mindig éles és következetes osztálypolitikát folytatott ezekben az ügyekben (ezt már első kormányzása alatt megírtam, akkoriban nagy megrökönyödést keltve, hiszen hajdan még annyi baloldal [nem a liberális balközépre célzok] se volt Magyarországon, mint ma), de csak a köztársaságot fölszámoló NER bevezetése óta vált ennek az osztálypolitikának a fontos részévé a munkajövedelem nélküli rétegek, generációk és népcsoportok elleni ideológiai mozgósítás. Ez a mozgósítás párhuzamos (nem azonos) a „nacionalistának” álcázott, valójában pusztán etnicista kampányokkal (pszeudoirredenta, euroszkeptikus, antikozmopolita változatokban; a mai Magyar Nemzet néha élesebben ír az Egyesült Államokról és Izraelről, mint a Szabad Nép, majd a Népszabadság az 1950-es években vagy 1967 után; más kérdés, hogy gyakran igaza van). Ez a mozgósítás sajnos az egykori totalitárius (sztálinista és fasiszta) propaganda egyik fontos elemét használja: az általa nem preferált rétegeket, nemzedékeket és népcsoportokat élősdinek tünteti föl: ezek a nemzeti vagyon gyarapításához hozzájárulni képtelen populációk eltartottak (a produktív „mag” által), némelyek még a népszaporulat szempontjából se term(el)ékenyek (az LMBTQIA csoportok); a totale Mobilmachung veszedelmesen közeledik alebensunwertes Leben fogalmához. A „társadalmi parazitákra” vonatkozó „morális pánik” megmutatkozik a képtelenül szigorú büntetőpolitikában vagy abban, ahogyan az új Btk. megengedi a fegyveres önvédelmet (az amerikai Dél szabadságfogalmával összhangban), az erőszakos bűncselekmények számának folyamatos csökkenése ellenére.

A válság következményeinek represszív irányba fordítása, a jelképesen – és egyre inkább szociálisan is – „kirekesztett”, „élősdi” csoportok elleni mozgósítás, az értelmiség (ezen belül a szabad művészet és az alapkutatás) elleni ellenszenv demagóg fölkeltése (amely a „destruktív” kultúra, az ún. kultúrbolsevizmus [azaz a fölforgató avant-garde, nem a szovjet „művelődéspolitika”] elleni, két világháború közötti hisztériákra emlékeztet), a kiválasztott középosztályi (elsősorban alkalmazotti) elitek irányában gyakorolt nagylelkű népjóléti, hitel- és bérpolitika, a rend, a függelem, az organikus-etnikai szolidaritás leegyszerűsített gondolatai­nak erőteljes terjesztése, a centralizáció Magyarországon mindeddig ismeretlen intenzitása, az állami-nemzeti kapitalizmus kiépítése, a „multik” és „Európa” elleni föllépés – miközben az európai pénzek nélkül a magyar állam egy hétig se tudná fönntartani magát – csakugyan Új Rendet jelent, amelynek csak egy-egy vonatkozásával száll szembe (félénken és következetlenül) a hivatalos balközép ellenzék.

Ennek a következetlenségnek – és a politikai érzék ijesztő hiányának – tudható be az is, hogy az ún. demokratikus ellenzék a kritika és elhatárolódás mellőzésével a fasisztákat követi a földtörvénnyel szembeni hangoskodásban. A Népszabadság pedig elmarasztalja az Országgyűlés (konzervatív) alelnökét, aki szembeszegült a fasiszta randalírozással – ez az a határozott antifasiszta magatartás, amelyet a balközép máskor mindig követel a jobboldaltól.

A „maffiaállam” meg a „maffiakormány” populista vádja (amely ráadásul párhuzamos a „maffiabaloldal” populista képletével) nem a rendszert veszi célba, hanem a rendszer anomáliáit. Ez sehova se vezet. Pedig a vád – rendkívül intelligens – megfogalmazója tudja, hogy a különféle vállalatokba tömött pénzek címzettje nem elsősorban néhány jobboldali klán (magánemberek családi és baráti érdekszövetsége), hanem az, amit a törökországi baloldali és/vagy kurd ellenzék „Mély Állam”-nak nevez. A magyarországi „Mély Állam” szemlátomást óriási vagyont és intézményi erőtartalékot halmozott föl (bár a „Mély Állam” benyomásom szerint nem egységes, s ez veszélyt jelenthet a jobboldal legfölső vezetésére nézve). A „mélyállami” vagyon fölhalmozása nagyrészt nem személyes gazdagodást céloz, hanem a jobboldal évszázados – formális vagy informális – uralmának megalapozását. Ehhöz képest a nemrendszerspecifikus korrupció triviális.

Mindez nem válhatnék lehetségessé, ha nem pusztultak volna el – persze a piac kivételével – az 1987 és 1991 között kivirágzott civil társadalom hajtásai. Legalábbis azok a civiltársadalmi formációk, amelyek nem csoportos-személyes érdekeket érvényesítettek, hanem másokért szálltak síkra, másokért emeltek szót (advocacy groups). No meg a tagolt, plurális, racionális nyilvánosság, amely rosszul viselte egyrészt a jobboldali médiairányítás, sajtó- és kultúrapolitika súlyos csapásait, másrészt pedig a struktúra, hierarchia, prioritások és tartósság nélküli mobilinternet és a szociális médiák (face­book, twitter, tumblr stb., stb., amelyekhez máig hozzájön a régebbi You­Tube [meg az újabb és szerzőijog-független torrent], sms és mms folyamatos áramlása) 24/7, szüntelen és szakadatlan fluxusát, amely az agenda-setting(amelyet nálunk rejtélyes okokból „tematizálásnak” neveznek, ami egész mást jelent németül, ahonnan az írástudatlanok átvették) állandó kibicsaklásához, majd fölszívódásához vezet.

Kortársaink több bötűt fogyasztanak, mint elődeik bármikor, de nem szövegeket, azaz a kontextustól elütő, önálló, erős körvonalú, maradandó szerkezeteket. Az olvasás (képnézés, zenehallgatás), írás (stb.) motivációja, státusza és erkölcse egyaránt megváltozott. Az avant-garde és „posztmodern” intertextualitás mindannyiunk (százmilliók!) közös élménye lett. Guy Debord valaha szélsőségesnek, ultraradikálisnak tetsző látlelete (A spektákulum társadalma, 1967, magyarra ford. Erhardt Miklós, Bp.: Tartóshullám/Balassi, 2006) ma magától értetődő közhely – bár mélységei még nincsenek kimerítve.

S ehhöz Magyarországon hozzáadódik a közösségek szétmállása, amelyet a digitális médiahasználók egymásmellettisége, parataxisa nem helyettesít. A szerkezettelenség, a racionalitásmodellek, pátoszformulák szétoldódása a kritikai attitűd gyors hanyatlásához vezetett, ami a betűtenger áradása közben az írásbeliség előtti kommunikációs helyzetek föléledéséhez (babonák, rémhírek, hisztériák, pánikok, előítéletek, gyorsan torzuló pletykák, illogikus, tény- és tudományellenes tébolyok terjedéséhez) ment tovább, s ez a beteges gyanakvás, patologikus bizalmatlanság, nihilizmus és relativizmus – magyar hazánkra oly jellemző – légkörében, az abnormálisan passzív politikai társadalomban szétzúzta a modern hagyományokat. (Nacionalizmus, szocializmus, keresztyén vallás: mind halott. Ami ezen a néven fönnmaradt: puszta látszat. Rév István mutatta ki, hogy az akadémiai intézményektől elkobzott Várnegyedből az állítólag „nemzeti” kurzus kiiktatja éppen a nemzeti büszkeségre okot adó históriai nyomokat.)

Az egyik legfontosabb következménye mindennek – nem csak Magyarországon persze –, hogy (amint ezt egy jövőre ötvenéves könyv: Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember, 1964 [magyarra ford. Józsa Péter, Bp.: Kossuth, 1990] megállapította; magyarul legutóbb Tanyi Attila írt róla fontosat, Fordulat, 6. szám, 2009. ősz) nincs ellenzék, ezek ellenzék nélküli társadalmak. (Ezt látszólag megcáfolta 1968, de aztán mégse.) A rendszerellenzék (szép német szóval: Fundamentalopposition) föl-föléled, aztán megbukik, eltapossák, eltűnik. Láthatjuk, hogy az Egyesült Államokban a PRISM – egyetemes spicliskedés – orbitális disznóságát (az amerikai „Mély Államot”) derűs nyugalommal tűri a liberális demokrácia közönsége. (Kérdés, hogy a becsületünket megmentette-e Daniel Ellsberg, Julian Assange, Bradley Manning, Edward Snowden. Az előbbit fölmentették végül az 1960-as években, de az utóbbi hármat űzik-hajszolják 2013-ban.)

A jelenkori világ bajait – az ökológiai tragédiától a példátlan egyenlőtlenségig és a magaskultúra haláltusájáig – a kritikai ész úgy kezdi ki, hogy erről hiába szereznek tudomást százezrek, analízisének nincsen hatása, ereje; ezért aztán a kritikai elemzés (érthetően) egyre öncélúbbá, szélsőségesebbé, excentrikusabbá válik, vagy (mint Magyarországon) eltűnik a filiszteri frázis, laposság, klisé, konvencionalitás, kritikátlanság tonnás gránitgörgetege alatt. (Magyarország olyan ország ma, amelyben politikai érvnek számít, ha valaki fémes hangon azt mondja: „pofátlanság”.)

A gyöngédség implicit ígéretére – Kreisleriana (sehr innig und nicht zu rasch!), Kinderszenen, Träumerei– következtek a világháborúk. Legalább most nincs zeneszerző, akire neheztelhetnénk könnyelmű ígéretei miatt.

Az országgyűlési választásokat minden bizonnyal megnyeri a jobboldal. (Hacsak nem történik valami véletlen: de a magyar nép cselekvése már nem akadályozza meg.)

A rendszer majd megszilárdul, veszít energiájából és dinamizmusából, viszonylagos újdonságai megszokottá válnak. Akinek most még van veszítenivalója politikailag, majd kiegyezik, vagy hátat fordít az egésznek. Ki fog derülni, hogy nem veszélyes, egy idő múlva befogadják, magától is tudni fogja, hogyan viselkedjék. Az elnyomást nem kell fokozni, ennyi elég lesz.

A konszolidáció persze szétzülleszti a rezsimet. A pergőtűz, az ostrom, a frontális támadás évei után jön a korhadás. A rothadó vagy rozsdásodó struktúrák, a pusztuló meggyőződés, az elkényelmesedő, egyre tétovább hatalomgyakorlás, az unatkozó, elégedetlenkedő alsó káderek elősegítik majd „a néma forradalmat”, a szélsőjobboldali szekták szaporodását.

Számosan úgy érzik majd, hogy választásokkal, parlamenti úton semmit se lehet elérni. A lassan szintén szektává és szubkultúrává süllyedő polgári ellenzék súlya és vonzereje egy ideig a nulláig csökken, majd lassan visszaáll a jelenlegi szintre. A mai, kettősen hivatalos politikai kultúrát a fiatalabbak viszolyogva elvetik, majd elfelejtik, pár év múlva nagy erőfeszítéssel se tudják fölidézni. Tudja még valaki, mit gondoltak, írtak a negyvennyolcasok a forradalom veresége után, úgy 1849 és 1863 között? Vagy azt, hogy milyen viták voltak a szélsőbaloldalon a Tanácsköztársaság leveretése után? Nincs visszatérés, nincs föltámadás. Csak újrakezdés majd valamikor, amikor a liberális-demokratikus Magyar Köztársaságra és védelmezőire nem emlékszik már senki.

A represszióval szembeni ellenállás bizonyos gócokban minden bizonnyal radikálisabb formákat fog ölteni. Az ilyesmik szétverését föl szokás használni a sokaság szorosabb ellenőrzésére és a békés hajlamú átlagemberek ijesztgetésére. Lesz itt majd olyan gyűlölködő, a múlttal szemben hipernihilista szélsőbaloldal is, amelyhez képest az illegális, föld alatti KMP pezsgős kerti mulatság volt, merőBildungsbürgertum. A nemzeti kultúrát a sótlan és nívótlan sovén retorikával majd kompromittálják. Újra meglesz ennek a magyar kultúrának – a mi nemzeti műveltségünknek – az ismeretes nagy baja: a kontinuitás hiánya. Majd ki kell ásni a romok alól a kései magyar modernséget, ahogyan kiásták a XVII–XVIII. századi erdélyi emlékírókat, körülbelül ugyanannyi embernek, nagyjából ugyanakkora hatással.

Közben a reménytelenség és a pesszimizmus – ráépülve a meglévő nihilizmusra – megbetegíti a karriertől, a kötelező korporatív szervezetektől, a szolgalelkűségtől, a provincializmustól idegenkedő „másként gondolkodókat”, majd a készséges alkalmazkodókat és beilleszkedőket is. Lesz itt még több drog, még több szesz és még több promiszkuitás, ahogy ilyenkor szokás. Egy kis magyar kultúra majd pislákol Kolozsvárt és Újvidéken. Oda mentek majd bulizni.

A vidék tovább vergődik. A romák időnként fölgyújtanak valamit. A kisnyugdíjasok gyorsan meghalnak. Még több bolt zár be, megszűnnek a posták, a mozik, ritkulnak a színházak, olvasatlanul tornyosulnak a könyvek. Az ökológiai helyzet miatt lesz még több kánikula, még több zegernye, még több árvíz, még több szúnyoginvázió, még több rágcsáló, még több csótány. Mocskos, bűzhödt, omladozó vasútállomások.

Egyre több nevetséges szobor lesz a köztereken.

Még több bedeszkázott kirakat a főútvonalakon, még több kivándorló, még kevesebb gyerek, még több kilós turkáló, még több hulladék, szenny és szemét, kihaló városok, elnéptelenedő régiók. Falvak, ahol a legfiatalabb férfi ötvenéves. Gagyi, ponyva, giccs.

A belga turisták rásandítanak a portugálokra a Zrínyi meg a Kazinczy utcában, s fölsóhajtanak – egymást nézve –: „micsoda eleven, klassz város ez a Pest!” Az ukrán pincérek meg ügyesen szolgálják ki őket.

A gazdasági helyzet meg hol romlik, hol javul.

Lovas István és Bayer Zsolt régi vágású, mérsékelt, elegáns konzervatívnak számít majd, nosztalgikusan emlékeznek a NER virágkorára, és hiányozni fog nekik a Magyar Narancs meg – eszetekbe jut-e még néha? – az ÉS…

A gyermekeitek majd hazalátogatnak Hamburgból, Bostonból, Manchesterből, Ljubljanából és Barcelonából, és szemrehányást tesznek nektek, hogy miért menekültetek el ebből a kicsit furcsa, kicsit régimódi, kicsit szegény, különösen hallgatag, de azért mégiscsak érdekes országból. How could you be such a coward, Daddy?

De mi értjük azt, amit ők tíz év múlva föl nem foghatnak. Ezért azt mondom: fusson, ki merre lát.

Forrás: TGM – FB