TGM: Ha ez nem nemzeti gyász, akkor ez nem valódi nemzet

Ártatlan honfitársainkat mészárolták le – köztük egy kisgyereket – azért, mert azok, akik; mert sötétebb a bőrük színe; mert sajátos etnikai kultúrába születtek; mert viselik az évszázados kirekesztettség és kiátkozottság terheit; mert – döntően rajtuk kívül álló okokból – koldusszegények. Mert emberek. Ha ez közösség – ebben némi joggal kételkedhetünk, de ha mégis –, akkor ez valamennyiünk gyásza. Ha nem, akkor ez nem valódi ország, nem valódi nemzet.

A Spiegel munkatársa, a kitűnő Keno Verseck fölrója nekünk – magyarországi fehéreknek –, hogy nem tanúsítottunk együttérzést, de talán még érdeklődést se nagyon a „romagyilkosságok” munkacímen ismert neonáci merényletsorozat áldozatai iránt. Maga az ügyészi vizsgálat, majd az elhúzódó bírósági tárgyalás se nagyon tűnt föl a magyarországi nyilvánosságnak; egyetlen ismert magyar újságíró, Vágvölgyi B. András követi rendszeresen a büntetőeljárást. Fölháborodásról, tiltakozásról, részvétről nem nagyon kaptunk hírt.

Még az az aggasztó tény se zaklatta föl a kedélyeket, hogy hazánkban megjelent a terrorizmus.

Persze nem a zsarnokölő terrorizmus, amelyet a görög-római-reneszánsz (és persze a jezsuita) hagyományban még becsültek, hanem a leggyöngébbek ellen irányuló – ez esetben fajgyűlölő, náci – politikai gyilkosságsorozat. Az egyik „epizód”, amelyben a terroristák által fölgyújtott házból menekülő apát és kisfiát hidegvérrel lepuffantották, még a legjegesebb és legkeményebb szíveket is meg kellett volna hogy mozgassa: bizonyára sokan fakadtak sírva, és átkozták ezt a nyomorult, barom életet. Nem kételkedem benne, hogy így volt. Volt bánat, volt megdöbbenés – ennek a nyomai azóta elhalványultak. A magyar állam mindenféle világnézeti árnyalatú vezetői – hiszen (elvileg) az ún. képviseleti demokráciában az országházi ellenzék is az állam része, vezetői az állam vezetői: az állam nemcsak a kormányból áll – csak ímmel-ámmal, összeharapott szájjal morogtak ezt-azt. Biztosan elő lehet ásni idézeteket az archívumból, de a nemzeti emlékezet nem őriz megrendítő, katartikus szónoki teljesítményeket.

Mindez tagadhatatlan.

Nem mentőkörülmény, csak részleges magyarázat a hazai társadalom mérhetetlen borúlátása, reménytelensége, elkeseredése. Hallgatólag föltételezik (nem is biztos, hogy igaz): olyan elterjedt és erős a rasszizmus, hogy roma áldozatok esetén még az ilyenkor természetes gyászra, megrendülésre, haragra se számíthatunk. Jobb nem ingerelni a vadállatot: a cigánygyűlöletet. Mert még kiderülhet, hogy a sorozatgyilkosok számíthatnak némi szimpátiára.

Az internetes forgalomban (és sajnos a „jobbközép” sajtóban is) leginkább a felelősség elhárítását szolgáló híresztelések domináltak: különféle spekulációk „a titkosszolgálati szálról”; mintha titkos ügynökök esetleges „érintettsége” enyhítené a merényletsorozat súlyosságát – holott persze fokozza.

Az összkép szánalmas.

HVG