(2013.05.09-05.21)
Balogh Kata
2013. május 9-én délelőtt 11 órakor az Összefogás a Kortárs Művészetért csoport elfoglalta a budapesti Ludwig Múzeumot. Az akcióban résztvevő kurátorok, művészek, művészeti oktatásban részesülő hallgatók és civilek azért foglalták el a múzeum lépcsőjét, illetve annak „nulladik emeletét”, hogy demonstráljanak a Ludwig Múzeum igazgatói pályáztatási folyamatának titkosítása ellen, illetve, hogy ezzel az akcióval követeljenek szakmai párbeszédet és átláthatóságot a kulturális döntések terén. Több mint egy hét folyamatos jelenlét és nyitva tartás után május 21-én véget ért a „kiállítás”, a múzeumban visszaállt a megszokott rend, s a követelések közül nem teljesült ugyan egy sem, de valami mégis változott, valami elkezdődött. Egy rendhagyó kiállítás valósult meg: a magyar kortárs művészet és kultúra ügye kiállításra került a Ludwig Múzeumban, Európa egyik legmeghatározóbb kortárs művészeti intézményében.
Kérdés, hogy egy ilyen akció értelmezhető-e kortárs művészeti kiállításként?
Amennyiben a fogalom alatt csak és kizárólag azt értjük, hogy képzőművészeti alkotások kiállításra kerülnek egy adott múzeumi térben, egy kurátor vagy kurátor csoport koncepciója alapján, a válasz természetesen nem. Ennek ellenére én mégis a Ludwig Lépcsőt választottam esszém tárgyául, hiszen amennyiben a „kortárs képzőművészeti kiállítás” fogalmát kitágítjuk és nem csak a fenti konvenciók mentén vizsgáljuk, értelmezzük, akkor a Ludwig Lépcső projekt „rendhagyó mintapéldája” annak, amit 2013-ban Magyarországon kortárs képzőművészeti kiállításnak nevezhetünk.
A Ludwig Lépcsőben összefonódik művészet és aktivizmus, kurátori munka és társadalmi felelősségvállalás. Ez a kombináció a 20. század európai művészetében folyamatosan jelen volt és az utóbbi években egyre hangsúlyosabbá vált. A 2012-es dOCUMENTA (13) is ezen problematikára épült. Hogyan kapcsolódhat össze művészet és politika, nem feltétlenül a kiállított tartalomban (műtárgyak), sokkal inkább magának a kiállítás egészének szintjén, illetve hogyan válhat a kurátori munka társadalmi, politikai aktussá.
Paul O’Neill (angol művész, kurátor és író) beszél arról egy interjúban hogyan változott meg mára a kurátor szerepe és feladata, felelőssége, funkciója és ezzel együtt hogyan tágult ki a kiállítás, kurátori munka és befogadás fogalma.
Mindezek szerint tehát beszélhetünk olyan kortárs kiállításról melyen elvétve találkozik a befogadó klasszikus értelemben vett műtárgyakkal, ellenben részese vagy megfigyelője lesz egy olyan diskurzusnak, mely különböző szakmai vagy „közönség barát” fórumok, beszélgetések, csoportmunka során, közelebb hozza a művészetet közegéhez, befogadójához és lehetséges tárgyához: a társadalomhoz magához.
Egy ilyen eseményen a résztevők jelenlétükkel, részvételükkel hozzák létre a kiállítást, s így voltaképpen ők maguk állítódnak ki. A résztevők alatt itt egyszerre értek szervezőket, kurátorokat, művészeket, tanulókat, médiát, befogadókat. Mindezzel egy elv, gondolkodásmód, követelés, vélemény, új rendszer kerül kiállításra, anélkül, hogy konkrét tárgyakban manifesztálódna, mintegy „hagyományos” kiállítás esetén. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a folyamat során a résztvevők tárgyakat hozzanak létre, de ezek a tárgyak nem az önmagáért való kiállításért, hanem a folyamat mintegy „melléktermékeként” jönnek létre. A résztvevők tehát jelenlétükkel hozzák létre a kiállítást, maga az aktus által manifesztálódik a dolog nem pedig tárgyiasult formában.
A Ludwig Múzeum lépcsőjén ülve tehát az egyén alkotó, alkotás, kurátor és befogadó egyszerre. Alkotó, hiszen jelenlétével, véleményével, hozzászólásaival máris részesévé válik az alkotói folyamatnak. Alkotás, hiszen jelenléte önmagában egyfajta „statement”, általa állítódik ki az ügy maga és része a folyamatosan alakuló alkotásnak. Kurátor, hiszen véleményével, hozzászólásaival vagy akár egy koordinátori szerep elvállalásával, rendezőjévé, alakítójává válhat az eseménynek. Befogadó, hiszen bármikor „visszaléphet” a passzív befogadó, a megfigyelő pozíciójába, s annak ellenére, hogy részese a dolognak, mégis kívülről szemlélheti az eseményeket.
Egy ilyen akcióban az egyén kiveszi részét az alkotásban, természetesen kompetenciáitól, hovatartozásától, tapasztalataitól függően. A lépcsőfoglalás során voltak, akik csupán a fórumokhoz való hozzászólásukkal, szavazatukkal vettek részt az alkotói folyamatban, alakították az eseményeket. Mások konkrét projektek megvalósításában, feladatok elvégzésében vettek részt, legyen az egy sajtónyilatkozat megfogalmazása, napirendi pontok feljegyzése, a közösségi tér alakítása, programok leszervezése, az események dokumentációja vagy transzparensek készítése.
Az alkotók közül néhányan a transzparenseket, feliratokat, kifüggesztett napirendi pontokat műtárgyként értelmezték és ennek megfelelően kezelték is (nem véletlenszerűen helyezték el őket, hanem figyelve arra, hogy milyen esztétikai és praktikus funkciót látnak el, hol mutatnak legjobban a térben, hogyan reflektálnak egymásra, a tárgyakat archiválták, vigyáztak rá, hogy ne rongálódjanak egyszóval a klasszikus értelemben kurátori munkát végeztek). Amennyiben elfogadjuk a csoport ezen felének álláspontját (miszerint ezek a tárgyak műtárgyak), a Ludwig Lépcső nem csak átvitt értelemben vett kiállítás (önmaga kiállítódása), de a szó szoros értelmében, az „átlag befogadó” számára is képzőművészeti kiállítássá válhat. A fent említett és a mellékelt képeken is látható tárgyak a múzeum terében voltak installálva, részben hagyományos módon akár a múzeum állandó tárlatát képező műtárgyak két szinttel feljebb. Az egyik fő különbség a két kiállítás között kurátori szempontból az, hogy a Ludwig Lépcső rendhagyó tárlata, nem előre megtervezett kurátori koncepció alapján a kiállítótérben installált műtárgyakból állt, hanem egy folyamatosan változó, a közösség tagjai által alakított installáció volt.
Érdekes volt megfigyelni azt, ahogy a nem az akcióban résztvevő látogatók, vagy éppen pusztán „betévedő” emberek hogyan reagáltak erre a rendhagyó kiállításra. Egy részük valóban egy kiállítás részeiként szemlélte az egyébként elsősorban nem annak szánt tárgyakat, eseményeket vagyis a „tárlatot”. Közülük sokan, mintegy udvariasságból elidőztek néhány percig egy-egy a követeléseket hirdető transzparens előtt, majd tovább „suhantak”, akár csak egy „igazi” kiállításon a jól nevelt látogató. Ők feltételezésem szerint főként magyarok voltak, akik nem igazán értették, hogy mi folyik Budapest első számú kortárs múzeumában…
A külföldi látogatókkal más volt a helyzet. Ők többnyire a világ legtermészetesebb dolgaként kezelték a látottakat, nem keltett bennünk különösebb megdöbbenést, hogy egy tucatnyi ember a múzeum lépcsőjén ülve beszélget, dolgozik, esetleg eszik, vagyis él, használja az intézmény tereit. Európában ugyanis ez voltaképpen természetes jelenség.
Elenyésző számban voltak olyanok, akik mivel nem tudták mi is történik pontosan, ahelyett, hogy tisztes távolból figyelték volna a történéseket, odamentek a résztvevőkhöz és kérdeztek. (Ez nem meglepő, hiszen egy olyan kultúrában, intézményrendszerben, mint a miénk, az emberek még azokat a műtárgyakat sem merik megérinteni, használni melyeknek lényege pont ebben állna. Már pedig ha az akcióban résztvevőkre, mint egy kiállítás részeire tekintünk, ahogy meg lehet érinteni egy-egy műtárgyat egy múzeumban, úgy kérdezni, beszélgetni, interakcióba lépni is lehet a lépcsőn ülő emberekkel, akik egyszerre alkotók és maguk az alkotás részei.)
Akadtak olyanok is, akik csupán virtuálisan voltak jelen, különböző médiumokon keresztül (tévé, Internet, rádió) követték figyelemmel a Ludwig Lépcső eseményeit, alakulását. Közülük sokan ezen csatornák valamelyikén keresztül szereztek tudomást az akció létezéséről és fontosnak tartották, hogy ne csak „lájkoljanak”, de „szerveződjenek” is. Aki így belépett ebbe a diszkurzív térbe, a kellő információk birtokában, befogadóból alkotóvá és akár anélkül, hogy észrevette volna, az alkotás részévé válhatott.
Az egyébként a közösség és a körülmények által folyamatosan alakított, de mégis állandó kurátori/szervezői koncepció, vagyis az akció célja a következő volt.
Egy előre nem meghatározott időre, legyen a Ludwig Múzeum tere egy olyan újraértelmezett, mindenki számára nyitott tér, mely multifunkcionális: egyszerre vitaplatform, műterem, színpad és nézőtér, alvóhely, étkező, mozi, tanterem, alternatív kiállítótér; mely helyet ad szakmai és egyéb az ügyhöz szervesen kapcsolódó civil kezdeményezéseknek egyaránt.
Én, mint az akció résztvevője (tehát alkotó, alkotás és befogadó egyben) úgy ítélem meg, hogy a koncepció a gyakorlatban is megvalósult, sőt némiképp nem várt módon túl is lépett önmagán.
A Ludwig Lépcső projekt hiányosságának „csupán” azt tartom – mely már-már örök problémának tűnik a magyar kortárs művészet és az azt fenntartó és produktumait fogyasztó társadalom viszonylatában – hogy nem sikerült áthidalnia azt a láthatatlan szakadékot mely a „két oldal” között tátong, az üzenetnek nem sikerült eljutnia a magyar emberek nagy részéhez és még ha el is jutott valamiképp a médián keresztül, értelmezhetetlen, idegen és így érdektelen volt számukra. Ennek nyilván számos oka van és a probléma sokkal összetettebb, minthogy ezt jelen esszében tárgyaljam. Annyi viszont bizonyos, hogy az Összefogás a Kortárs Művészetért csoport még mindig csak egy kis csoport, melynek tagjai főként a szakmából kerültek ki, nagyrészt olyan emberek, akik nehezen lépnek ki megszokott közegükből és még nehezebben létesítenek kapcsolatot a saját köreiken kívül eső „átlag emberrel” – aki noha lehet, hogy kevésbé jártas a kortárs képzőművészet terén, s feltehetőleg a legkevésbé sem érdekli a Ludwig Múzeum és lássuk be: sajnos a kortárs magyar kultúra sorsa sem – mégis részét képezi annak a közegnek, melyben a fent említett művészek, kurátorok, szakmabeliek alkotnak, dolgoznak, élnek. Lehet szeretni vagy nem szeretni, egyetérteni vele vagy nem, de a nem műértő befogadók közössége ugyanúgy szereplője annak az ügynek, helyzetnek, melyre ez a szűk értelmiségi kör, a Ludwig Lépcsőhöz hasonló művészeti és társadalmi akciókkal megpróbálja felhívni a figyelmet. Ezek az emberek a szóban forgó szakma tagjaival Együtt alkotják a magyar társadalmat és őket ugyanúgy érinti a kultúra ügye (még ha nem is veszik észre), mint a szakmai elitet.
Mindezt nem tudomásul venni és – ha nem is feltétlenül szándékosan – , elitista módon kizárni a társadalom ezen részét a diskurzusból nagy hiba és az akció által propagált átláthatóságot, párbeszédet és az együtt változtatás lehetőségét veszélyezteti. Ameddig ez a szakadék tehát befogadók és szakma között nem szűnik meg, vagy legalábbis nem szűkül, addig az ilyen rendhagyó kiállítások sem hozhatnak érdemi változást a magyar kulturális életben, csupán egy a társadalom egészéhez képest szűk réteg számára vállnak értelmezhető manifesztumaivá valamiféle „ezoterikus közösnek”.
A fent leírtak után önellentmondásnak tűnhet ugyan, de véleményem szerint az ilyen kezdeményezések, még ha ők maguk nem is lesznek „ország megváltóak”, nagymértékben hozzájárulnak a változáshoz. A Ludwig Lépcsővel elindult valami a kortárs képzőművészeti szférában, ami Magyarországon az utóbbi években egyáltalán nem volt jellemző: felelősségvállalás, közösségi önreflexió, együtt gondolkodás, változtatni akarás, párbeszéd, egy intézmény szellemi és fizikai értelemben vett újraértelmezése és nyitás a szakmán belül egymás felé. Mindezt „jelenkori szempontból” rendkívül fontosnak és hasznosnak tartom, s már épp itt volt az ideje, hogy megtörténjen. Most végre elkezdődött és örülök, hogy a kortársa lehetek.
MMA countdown – Free Artists welcomes the resigned MMA-members!
TRANSZPARENCIÁT!