Az MMA folyója – beszélgetés a Magyar Művészeti Akadémia szerepéről

A három meghívottal, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) három képzőművész-tagjával, Aknay Jánossal, Csáji Attilával és Farkas Ádámmal folytatott beszélgetés ugyanis leginkább a hatvanas évek végének vitáit idézte. A látogató mintha egy akkori dokumentumfilmet nézett volna újra: a mondatok egyre inkább behelyettesíthetőnek tűntek, és egy idő után elmosódott a különbség az MMA szerepének taglalása, illetve az egykori reformlehetőségek bizonytalan mérlegelése között. Sőt, Csáji Attila története arról, hogyan lett Fekete György a Makovecz utáni kiválasztott, leginkább a Lenin halálos ágya körül lezajlott események egyik verziójaként volt értelmezhető. A képzeletbeli disszidens valószínűleg azt kérdezte volna magától, mit érezhetnek egy-egy MMA megbeszélést végigülve a Gulyás fivérek?
Valószínűbb azonban, hogy a régóta külföldön (Nyugaton) élő látogató nem értett volna semmit az egészből, még akkor sem, ha különben tájékozott a hazai helyzet tekintetében. A külső szemlélő számára ugyanis teljesen értelmezhetetlen lenne, hogy egy alkotmányba emelt, pénzzel, paripával ellátott, hatalmas kultúrpolitikai feladatokra kiszemelt szervezet meghatározó képviselői vajon miért nem tudják megmagyarázni, mi végre is ez az egész. Mert ez – azon túl, hogy Fekete György így akarta – megint nem derült ki. Pedig a megfigyelő azt gondolhatná, hogy egy ilyen helyzetben, amikor a miniszter, sőt a miniszterelnök és a parlament már áldását adta az addig működő rendszer teljes reformjára, az lenne a logikus, ha a közönség nagy ívű tervekről, magabiztos vezetésről, határozott irányvonalakról, jól kigondolt, érvekkel sokszorosan körülbástyázott alapelvekről és működési módról hallana. Ehhez képest három óvatos, sok tekintetben szereptévesztőnek tűnő művész beszélt arról, mennyire kialakulatlan még minden. Milyen „rémálom” minden egyes túlhatalomról szóló gyanúsítás. Hárman hány ponton gondolnak mást, mint Fekete György. És milyen nehéz küzdelemben lehet csak megfelelni ennek a kihívásnak vagy küldetésnek.
Olyannak tűntek így hárman, mint a riasztóan erős sodrású folyóban úszó emberek, akik valaha még a lágyan csordogáló patakba léptek bele, és most azt remélik, a folyó lejjebb már nyugodtan hömpölyög. Mert valakik (talán ők maguk) majd mederbe terelik, szabályozzák. Vagy valahogy majd szabályozódni fog. Talán még azt is érzik, hogy óriási is lehet a felelősség, néha az is felvillan bennük, hogy tényleg mindent lerombolhatnak, mégis úsznak, nem lépnek ki a partra, mert a lehetőség vonzó, a küldetés, az önmegvalósítás, az összetartozás, a nemzeti gondolat jelszava erős. Vagy csak a hübrisz az. (A jelenlévők közül indulatos hozzászólásában egyedül Kemény György – aki már a hatvanas évek végén a magyar grafika egyik legfontosabb alakja volt – szembesítette a három művészt azzal a ténnyel, hogy ezt hosszú távon sem a folyóval sodródva, sem a parton állva nem lehet megúszni szárazon.)
Ha erősen figyel, a külső szemlélő néhány tényt így is kihallhatott volna a művészek bizonytalan szavaiból. Tényleg lesz Nemzeti Szalon, sokan állíthatnak majd ki, akik korábban állítólag „nem voltak méltóak” a Műcsarnokra. Kiderült, hogy valóban szerveződik az új MMA elméleti intézet, ahol majd nagyobb részben művészek fogják kutatni és értelmezni a művészetet, hiszen ők azok, akik igazán és belülről ismerik ezt a területet. Kiderült az is, hogy az MMA megfelelő szekciója bekérte és áttekintette a művészeti felsőoktatás problémáinak listáját, viszont az összevonás nem az ő tervük vagy asztaluk. Ezek az információk azonban ilyen vagy olyan forrásokból korábban is kihámozhatók voltak, ezért a helyi érdekeltek most inkább az érvelések mögött meghúzódó tartalmakra figyelhettek.
A Pacsika Márton, illetve a közönség kérdéseire adott válaszokból közvetve például kirajzolódott, hogy az állam ezen a területen szinte már nem is létezik. Fekete György nem véletlenül mondta pár héttel ezelőtt, hogy bírálat helyett előbb őt kellett volna megkérdezni, mi a terve a Műcsarnokkal. Hiszen az már fel sem merül senkiben, hogy esetleg az államnak kellett volna előre közölnie, mi a saját tervének lényege. Az állam tehát nem tényező, helyette viszont itt van a Csáji Attila által hangsúlyozott művész-önkormányzás gondolata, azaz a régi érv: a Műcsarnokot végre vissza kell adni a művészeknek. Ebből persze egyszerre több kérdés következik. Egyrészt, ha ez az elv, akkor miért nem minden művészeti intézményt? (Erre a kérdésre nem érkezett válasz, de úgy tűnt, a három művész pragmatikus okokból nem híve újabb intézmények felvállalásának.) Másrészt: milyen művészeknek kell visszaadni és hogyan? Minden művésznek? De mi történik akkor a nemzeti elkötelezettség deklarált fogalmával? A három művész válasza erre a külső tagok bevonásának gondolata volt, azaz – Fekete György szövetségi rendszeréhez hasonló módon – az a javaslat, hogy a 250 tagon kívül mások is csatlakozhassanak majd az Akadémiához, amely így ér majd el a sokszínűséghez. Hogy miként teremthető meg a sokarcú, s ezzel egyidejűleg erős ideológiai preferenciával rendelkező szervezet fából vaskarikája, arra egyelőre nem született megoldás, viszont az alaptörvénybe beillesztett pozícióból az intézmény képviselői nyitottak az eszmecserére, hiszen „a viták, véleménycserék a szellemi létezés lényegéhez tartoznak”, ezt is tudhattuk már a hatvanas évek végén.

Beszélgetések a kulturális politikáról 1., Február 22. FKSE (Bp. 1077 Rottenbiller utca 35)
Az esemény a Ustream-en:http://www.ustream.tv/channel/fkse1958

Mélyi József

>> artportal.hu