Az idő, a transzparencia és a dialógus

Frazon Zsófia
a Képzőművészeti Egyeztető Fórumon:

Az alapkérdés így hangzik: hogyan válasszunk igazgatót a magyarországi kulturális közintézmények élére? A Szabad Művészek válasza az, hogy pályáztatással. A válaszra azért volt szükség, mert a minisztérium eljátszott a pályáztatás helyett az egyszerű kinevezés gondolatával. A Szabad Művészek ellenben felkínáltak egy technikai javaslatot, egy forgatókönyvet, amelynek alapja az idő és a transzparencia – hiszen a minisztériumi gyakorlat ezt a két komponenst nem tudja kezelni. A Szabad Művészek képviselnek egy irányt: szakmai kérdésre (ki legyen az igazgató?) szakmailag érvényes, szakértő választ adni – hiszen a minisztériumi gyakorlatnak érzékelhetően ez is gyenge pontja.

Mielőtt konkrét észrevételeket tennék a javaslatra, két előzetes észrevétel: az egyik alapvetően műfaji, a másik pedig a párbeszédről és a felelősségről szól.

Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha a magyarországi kulturális közintézmények igazgatói posztjára beadott pályázatokat műfajilag kellene meghatároznunk: hogy mit jelent a pályázat mint szöveg. Hiszen az is pályázat, amit Alföldi Róbert adott be a Nemzeti Színház vezetésére, és az is, amit Dörner György az Új Színházéra. És akkor jövünk zavarba igazán, ha a szövegeket az eredményekkel is összevetjük: Alföldi vesztes, Dörner nyertes. És igen, tudom, nem egy ringben küzdöttek, a két bizottság a két művet sosem vetette össze. Ez a mi lehetőségünk. Nem olyan bonyolult. Hiszen két tudományos szöveget is össze tudunk hasonlítani akkor, ha nem is egy folyóiratban jelentek meg: látjuk, hogy melyik releváns, és melyik a gyorstalpaló fércmunka. És ha mi látjuk, akkor ezt a bizottságnak is látnia kellett. Ennyire kevés elég volna ahhoz, hogy a szakmai szempontok érvényesüljenek.

A múzeumok sok szempontból hasonlítanak a kulturális szféra más intézményeire: a színházra, az egyetemre, a könyvtárra, a fesztiválokra és a „kultúrházakra”. Mégis nagyon különböznek. A múzeumi gyűjtemény ugyanis olyan örökség, lehetőség és persze kötöttség, amely nem kedvez a produkciós szemléletnek és a „szabadon” összerakható társulati gondolkodásmódnak. Mégis a gyakorlat azt mutatja, hogy roppant kevéssé merül fel annak a gondolata, hogy egy pályázó a múzeumban dolgozó szakmai csapat tudására és tapasztalatira építve készítené el a pályázatát. És hogy azt a beadás után, még a döntés előtt vitára bocsássa – akár újrapályázó igazgatóról, akár új pályázóról van szó. Ez azért különös, mert egy múzeum nem úgy működik, mint egy színház: ahol a nyertes direktor összerakja az új társulatot, darabokat választ, rendezőket, színészeket kér fel akár évekre, akár egy-egy projekt megvalósítására. A múzeumban a gárda és a gyűjtemény, a gyűjteményre épített tudás adott – bár csiszolható, finomítható, a hangsúlyok megváltoztathatóak. Az emberek és a tárgyak nem cserélhetőek le. Ha tetszik, ha nem, velünk kell lehúzni az évadot. Akár többet is.

Tehát számomra a probléma valódi gyökere valahol egészen máshol van. Ott, ahol a szakmai érdekek valóban érvényesíthetőek volnának. És mégsem működnek.

A Néprajzi Múzeumnak február 1-től van új főigazgatója. A pályázatok beadásának 2012. november 30-án volt a határideje, (négy munkanap múlva) december 6-án a szakmai bizottság hozott egy döntést, amit felterjesztett a miniszternek, az eredményt 2013. január 28-án tette fel a fenntartó a honlapjára. Mi, a Néprajzi Múzeum munkatársai innen értesültünk hivatalosan a döntésről, és február 4-ig egyetlen sort sem láttunk a három pályázatból. Egyetlen koncepcióról sem alkothattunk véleményt, fogalmazhattunk meg kérdést a döntést megelőzően. Talán, ha nemcsak négy munkanap telik el a beadás és a bizottság döntése között, akkor erre lehetőség lett volna. De ezt ma már csak találgathatjuk. Február 4-étől a múzeum munkatársainak hozzáférhető a kinevezett főigazgató pályázatának szakmai fejezete.

Tehát akkor, amikor a pályázati rendszer szakmaiságáról és transzparenciájáról beszélünk, akkor helyezzünk el ebben a rendszerben egyfelől a műfaji kérdéseket, és gondolkodjunk el a dialógus és a felelősség szerepéről is.

Majd pedig:

Mondjunk igent a pályáztatásra. Amíg a minisztériumi fenntartású múzeumokat szakmai vezetők irányítják, indokolt a pályáztatás. Nemcsak a demokrácia, hanem a szakmai koncepció kidolgozottsága miatt. Kidolgozottság alatt érdemi munkát értek.
Mondjunk igent a nemzetközi megmérettetésre. Ha van olyan nemzetközi szakember, aki idejönne dolgozni, annak ne vegyük el a kedvét.
Mondjunk igent a pályázatra mint dialóguson alapuló nyilvános szövegre. A hozzáférhetőség ideális állapot. A nyilvánosságban születő vélemények megfogalmazása fontos. De kötelezővé nem tenném. Aki nem számít a kritikára, az az észrevételeket sem hallja meg.
Mondjunk igent a döntés súlyának megfelelő szakértői bizottságra. A bizottság összetételéről, ideális létszámáról és a delegálási helyekről nem tudok általában írni – ez szakmánként is más mintázatot mutat. De miután a pályázatnak gazdasági, marketing és PR részei is vannak, a bizottságba is szükséges e területekhez értő, tapasztalt szakember. Az intézmények közalkalmazotti tanácsának képviselője indokolt: ő képviseli az intézmény munkatársait – amennyiben a dolgozók ismerhetik a pályázatokat. Viszont a szakszervezetek szerepét  (amelyek a közalkalmazottak részhalmazai) nem az igazgató választásban, mint inkább az érdemi évközi érdekképviseleti munkában látom.
Mondjunk igent a hatalomban eltöltött idő maximalizálására. A pályázható ciklusok számának korlátozása indokolt.
Mondjunk igent a szakmai vélemény elsőbbségére. A szakmai döntés, a miniszteri vétójog és az érdemi indoklás az ideális kombó. Ha a bizottsági munka érdemi, akkor a miniszter támaszkodhat erre. Legyen vétójoga, de elutasítás esetén érdemi indoklási kötelezettséggel.

Végül: a szakmai szempontok képviselete és a transzparencia két olyan komponens, amiben nagyon gyengénk vagyunk. Mármint: mi magyarok, különösen a közszférában. „Van baj mindenhol, az a lényeg” – írja Parti Nagy Mauzóleum című művében. Ha van baj, akkor kell javaslat az átalakításra, ez nem kérdés. Talán most nehezen pörög le a szemem előtt a kép, amint a minisztérium a homlokára csap és azt mondja: „Basszus, tényleg, már eddig is így kellett volna! Gyerekek, holnaptól bevezetjük.” De értelmes javaslatokkal érdemes begyakoroltatni ezt a homlokra csapást.

Frazon Zsófia, 2013. február 7.