Az érzékeny rendszerről

Mélyi József
a képzőművészeti egyeztetető fórumon

„Az állami szférában kiírt nyilvános pályázat, a gazdaságtól a kultúráig, mindig csak kamu. Pedig a demokrácia nem csak hogy lehetőséget ad a szakmai grémiumok és zsűrik felállítására, hanem egyenesen kötelezővé teszi azt. De Ausztriában minden hozzáértő már hetekkel a hivatalos kinevezés, és hónapokkal a – közzé sem tett vagy csak a látszat kedvéért megjelenő – kiírás előtt tudja, hogy ki kapja a posztot. Egy ilyen rendszerben annak van a legnagyobb esélye, aki nem pályázik. Az autokrata miniszter így őt közvetlenül nevezheti ki. Amikor a MUMOK akkori igazgatója, Hegyi Lóránd meggyőződéssel bizonygatta nekem, hogy mandátumának meghosszabbítása csak napok kérdése, akkor én már jóval a kiírás előtt tudtam, hogy ki lesz az utódja. Az az Edelbert Köb, aki véletlenül ugyanabból a tartományból jött, mint az akkori miniszterasszony.” Elsőre nagy volt bennem a kísértés, hogy a helyszínt és a neveket kivegyem ebből az idézetből, hogy ezzel az áthallás teljes legyen. De aztán hagytam, ahogy van, mert így is minden áthallatszik. Peter Weibel írta le a fenti mondatokat még 2011 júniusában a grazi Joanneum és más intézmények kinevezési ügyei kapcsán, de az osztrák sajtót böngészve az elmúlt években rendszeresen találhattunk volna hasonló gondolatokat. Például amikor Köb utódjaként Karola Kraust nevezték ki 2010-ben a MUMOK élére, ilyen és ehhez hasonló vélemények láttak napvilágot: „A döntéshozók lemondtak a zsűri vagy a jelöltállító bizottság felkéréséről, az egyébként képviselhető döntés így aztán kapott némi feudális felhangot. A kuratórium tudomásul vette a kinevezést, de jelezte, hogy szívesen részt vett volna a döntési folyamatban.”

Ausztriában valóban sok a probléma a pályázatokkal és a kinevezésekkel, de sokkal több a művészeti botrány is: az elmúlt években például a MAK, a Kunsthistorisches Museum vagy a Kunsthalle vezetői körül különböző panamák kapcsán erősen forrt a levegő. Bár az ottani kritikusok szerint Ausztria következmények nélküli ország, azért mégis óriási a különbség, gondoljunk csak a Munkácsy Alapítvány vagy a debreceni takarítócég nemrég felmerült, majd gyorsan a feledés homályába veszett problémájára. A cikkeket böngészve az az érzésem, hogy az osztrákoknál legalább a dolgok fele kiderül, és ha kiderül, akkor az ebből keletkező ügyek legalább felét a sajtó el is kényszeríti a szomorú végkifejletig. A múzeumok körüli vitákban egyébként Ausztriában gyakran hasonlítják a művészeti intézményeket a tohonya, a politikai elittel ezer szálon összefonódó állami nagyvállalatokhoz, egyaránt bírálva az álságos pályáztatást és az autokratikus kinevezést. Az osztrák kritikusok, amikor nagyon konstruktívak, általában arra a konklúzióra jutnak, hogy a MÁV-oz hasonló struktúra helyett egy érzékeny, flexibilis rendszert kellene kialakítani. Mielőtt rátérnék arra, hogy vajon Magyarországon mi kellene egy érzékeny rendszerhez, nézzük meg röviden, miről is beszélünk.

Bár évek óta morgolódó cikkek, Facebook-bejegyzések és politikusi nyilatkozatok tárgya volt a pályáztatás problematikája, mégis L. Simon László néhány héttel ezelőtti felvetése volt az a kavics, amely a tóba dobva komoly hullámokat vetett. Ebben a többször félreértett és pontosított felvetésében az államtitkár tulajdonképpen egy érzékeny rendszerhez szükséges elemeket sorol fel:

1. a pályázat és a kinevezés között választhasson a fenntartó,
2. legyen egy követelményminimum és szakmai koncepció,
3. nemzetközi szereplők is kinevezhetők legyenek,
4. meghosszabbítható legyen a hivatalban lévő igazgatók mandátuma.

Ez mind szép és flexibilis lehetne, de a felsorolás mögül jelenleg hiányzik az érzékeny kultúrpolitikai rendszer. Sőt, a kultúrpolitika. Sőt, minden más. Tulajdonképpen olyan abszurd a pályázás versus kinevezés kérdés felvetése most, mintha a felsőoktatás mai helyzetében arról vitatkoznánk, hogy a rektorok pályázzanak-e vagy kinevezzék-e őket – nem mondom, fontos kérdés, sőt létfontosságú lehet, akár még személyesen nekem is, de jelenleg a rendszer teljes szétesése, a működés ellehetetlenülése mögött másodlagos probléma. Ugyanígy áll a helyzet a múzeumokkal és más kulturális intézményekkel: a megyei múzeumok vonaglása és az MMA térnyerése idején a pályáztatás és a kinevezés másodlagos. De másodlagos azért is, mert egy ilyen javaslathoz az államtitkárságon számos elsődleges problémát orvosolni kellene. 1. Léteznie kellene hiteles kultúrpolitikának; lehetne például a múzeumi átalakításoknak indokolt iránya. 2. Fontos lenne, ha létezne perspektívája az átrendezéseknek. A pályáztatásról vagy a kinevezésről szóló döntések illeszkednének például a szoborállításokról szóló döntések mechanizmusához, vagy az NKA működéséhez. És a harmadik, a legfontosabb: léteznie kéne bizalomnak a kulturális vezetés iránt. A bizalomhoz például az kellene, hogy az államtitkár egyes ügyekben nyilvánítson saját véleményt: a vidéki színházak igazgatói ügyében, az Új Színház ügyében, a Nemzeti Galéria vagy éppen a Műcsarnok ügyében. Amíg ilyen esetekben hallgat, vagy védi a védhetetlent, addig ne számítson rá, hogy elhiszik neki, saját kinevezéseivel kapcsolatban a lehető legnagyobb körültekintéssel és szakmaisággal jár majd el. És harmadrészt másodlagos a javaslat azért is, mert mindebből következően minden megoldás akár jó is lehetne.

Jók lehetnének a Szabad Művészek által megfogalmazott javaslatok is, ha nem rajzolódna ki belőlük egy túlságosan merev szisztéma, amelynél az állami döntések világa sokkal bonyolultabb. Hiszen mit teszünk, ha Okwui Enwezor bejelentkezik, hogy szívesen vezetné a Műcsarnokot, de nincs nyelvvizsgája? Mit teszünk, ha a Bélyegmúzeum vezetőjének kiválasztására összehívott zsűribe is meg kell hívni egy külföldi szakembert, de meghívása többe kerül, mint a Hamis Izabella? Mit teszünk, ha az összes megyei múzeum vezetőjének megválasztásához kellene egy-egy külföldi szakember? Látható, hogy a tervezet valószínűleg számos ponton szétfeszítené a valóság kereteit, valóban nem flexibilis, és nem rendszerszerű, erre kommentárjában már Pálinkás Bence is rámutatott.

Bozóki András, aki 2000 óta az egyetlen miniszter volt, aki összefüggő rendszer és perspektíva kialakításával próbálkozott, azt írta egy cikkében a pályáztatásról: „eredeti célja szerinti működtetésével hatékonyabban biztosítható a versengés, a transzparencia, a megújulás, a számonkérhetőség, a szakmai kontroll, valamint az élénk kulturális közélet, mint önkényes politikusi döntések esetén.” Mindez fontos és igaz, de a nagyobb rendszer hiányában és önmagában csak átmenetileg érvényes megoldás felé mutat. A kötelező pályáztatás ugyanis egykor csupán biztosítékként került a rendszerbe. Mint egy ház villanyvezetékeinél: valamikor behúztuk a kábeleket, de mára elavultak, kéne egy új, egy jobban végiggondolt. Már gondolkodunk egy új rendszeren, de amíg nincs új kábelezés, addig tanácsos, hogy ne vegyük ki a régi, még működésben lévő rendszerből a biztosítékokat. Úgy hiszem, Bozóki minden kritériuma egy új rendszerben is érvényes, de be kell látnunk, hogy a számonkérhetőség, a szakmai kontroll, és az élénk kulturális közélet nem feltétlenül függ össze az ilyen vagy olyan típusú vezetőválasztással.

Egy újfajta, érzékeny rendszer kialakításához véleményem szerint az alábbiak kellenének: 1. Kell hozzá kritika. Kritika nélkül a múzeumi vezetők értékelési rendszere nem működik, értékelési rendszer nélkül pedig nem lehet eldönteni, hosszabbításra érdemes-e a vezető munkája. Németországban vagy Ausztriában, de Angliában is, minden jelentős intézmény vezetője – színházak, rádiók, tévék intendánsai, múzeumigazgatók stb. – mandátuma lejártakor részletes értékelést kap a sajtóban, Magyarországon ez a kritika szinte teljesen hiányzik. Nem emlékszem, hogy Bereczky Lóránd, Néray Katalin vagy Petrányi Zsolt teljesítményéről hosszabb szakmai méltatást olvastam volna bárhol is. Ezt a munkát muszáj lesz – több esetben visszatekintve is – felvállalni. 2. Az érzékeny rendszerhez kellenek a különböző grémiumok, illetve azok kreatív alkalmazása, felhasználása: kuratóriumok, jelöltállító bizottságok (Findungskommission), zsűrik felállítása. Ezek működtetéséhez külföldi példák alapján ajánlásokat lehetne készíteni, vagy leginkább egy cikkben összefoglalni előnyeiket, hátrányaikat. 3. Kell a programok átláthatósága, ez egy jól működő rendszerben elengedhetetlen. Nem gondolom, hogy a teljes pályázati anyagnak mindenáron nyilvánosnak kell lennie, de a jelöltnek minden újságírói, szakértői kérdésre felelnie kell – a feladat itt a kérdések felvetése és napirenden tartása. 4. Kellenek átlátható, következetes döntések, a szabályok betartása. A szakma feladata a döntések kontrollja és a szabályok betartatása lehet. 5. Nyilvánvaló, hogy egy új rendszerben, működésük során mozgásteret kell biztosítani az igazgatók számára. Ebben a szakmához tartozó, de ma javarészt mélyen hallgató múzeumigazgatók állásfoglalása lenne szükséges. 6. Szükséges lenne a döntések előtti párbeszéd a szakmai szervezetekkel, nemcsak az utólagos hivatkozás a Pulszky Társaságra, önigazolásként. Ehhez a szakmai szervezetek felkészültsége, nyitottsága lenne elengedhetetlen.

Ha ezeken a területeken mi is lépéseket tettünk, akkor lehet elkezdeni beszélni a pályázatokról és a kinevezésekről. Mert lehetne keverni a pályázatot a kinevezéssel, lehetne külföldi zsűritagokat hívni, szerintem akár még a Velencei Biennále kurátorát is ki lehetne nevezni jó szívvel pályázat nélkül, ha mögötte minden stimmelne. De ehhez jelenleg talán az sem lenne elég, ha újra csatlakoznánk Ausztriához.