A diáklázadás határai

Tamás Pál cikke a diákmegmozdulások társadalmi hátterének összefoglalása mellett  a mozgalommá alakulás lehetőségeiről.

Forrás: Népszabadság, 2013. január 12.

A mostani diákmegmozdulások igazán nem épülnek be valamilyen transzeurópai mozgalomba. Ez gyengéjük és erejük egyszerre. A perifériákon, így a görögöknél és a spanyoloknál megjelentek a neoliberális, túltakarékoskodó, jólétiállam-ellenes politikákkal szembeforduló átfogóbb mozgalmak, s ezek az első pillanattól megpróbálták magukat európai környezetbe helyezni.

A magyar projekt programja szerint ezek valamilyen rokona. A mieink is szereztek valamilyen szolidaritási papírt egy európai diákszervezettől, de hát az inkább formalitás, a mozgalom a magyar erőtérben maradt. Retorikájába nagyon kevés került a divatos európai társadalomkritikából. Itt és most konkrét hazai kormányintézkedések tervezeteivel küzd. Mind ez idáig igyekezett a terepen beásni magát. A középosztály pragmatista önvédelmi mozgalma.

A 90-es években kialakulni látszott valamilyen társadalmi egyezség: nyugati mozgásteret nem tudunk a régi és új középnek azonnal biztosítani. De ha összeszorítja a fogát, szerez egy diplomát (majdnem mindegy, hogy milyet), akkor legalább középtávon garantálunk neki (vagy inkább már csak a gyermekeinek) valamilyen középosztálybelinek hihető életutat, mozgási pályát. Az ajánlat valóságtartalma legalább 3-4 éve gyorsan romlott.

Már Hiller minisztersége idején próbálkoztak a szocialisták egy gyenge kísérlettel a felsőoktatás fizetéses életben tartására, de az abbamaradt, megbukott. Persze akkor a Fidesz szervezte az ellenállást, de a változást lényegében a középosztály utasította el, majdnem politikai oldalaktól függetlenül. Az eddiginél többet nem tudott, s nem is igen akart az oktatásért fizetni. Azóta a helyzet is romlott, de a decemberi Orbán-ötlet formája így is meglepő volt: semmi kozmetikai sebészet, azonnali csonkolás minden érzéstelenítés nélkül.

Mintha sajátos teszttel próbálkozott volna – képesek-e még a középrétegek bármiféle átfogó lázadásra? S amikor kiderült, hogy tulajdonképpen igen, azonnal (részben?) visszavonult. Mintha ezt kísérletezés nélkül nem lehetett volna előre tudni. Mintha azt hitték volna, hogy a közép többsége még annyira elkötelezett, hogy bármit meg lehet tenni vele. Az igazi probléma, hogy a 90-es évek nagy rendszerváltó paktuma a középosztállyal a következő tíz-tizenöt évben a korábbi formájában semmiképpen sem tartható. Most már tudjuk, hogy az ígért kiterjedtségben és minőségben nem állnak majd rendelkezésre munkahelyek a középnek.

Egyre többet kell a diplomáért fizetni, s az – különösen a BA, az első fokozat – egyre rosszabbul működik a munkaerőpiacon. Ezen nem, vagy csak keveset változtat, ha az eddigi terjedelemben vagy akár a két évvel ezelőtti szinten sikerül tartani az állami férőhelyeket. Miközben a rendszerváltás utáni álmok elsöprő többsége elolvadt, az érvényesülés atlanti álma – biztos munka a diplomásnak, egyfajta középosztálybeli létminimum, átlátható életpálya (egyébként igen nagy mértékben állami állásokban, mert a versenyszektornak csak kevesebb és nagyon szakosodott diplomás kell) – azonban, talán utolsónak a ’89-es álmokból, megmaradt.

Ahhoz, hogy legalább alapelemeit életben tartsuk, akármennyire is nagyszerű, mégsem Széchenyiről kell beszélnünk. Az már látható, hogy miként nem lehet a paktumot újratárgyalni. Nem lehet félszívvel, magunkban sem bízva, ahogy az első tandíjvitánál a szocialisták próbálták. A középrétegeket nem sikerült komolyan megijeszteni, azok nem is voltak hajlandóak „csak úgy” korábbi társadalmi állásaikból e pontokon valamit feladni. S most az első körben nem működött az orbáni brutalitás sem. Lehet, hogy a szülők először megszeppentek, de a diákság nem, vagy sokkal kevésbé.

S amikor láthatóvá vált, hogy meg tudja magát szervezni, a szülők, a tanárok, az egyetemi vezetők a decemberi körben lelkesen a diákok mögé álltak, mondják ki ők, amit a szülők-tanárok nemzedéke már egy ideje nem mer. Hiszen a középosztálybeli érdekek itt annyira nyilvánvalóak – mások, szép szavak ide vagy oda, már egy évtizede gyakorlatilag nem járnak egyetemre. Érdekes módon az első hetekben mintha senki sem gondolt volna arra, sem a szaktárca, sem az egyébként a fiataloknak szurkoló ellenzék, hogy ha a megmozdulások elhúzódnak, a diákprojekt terapatikus hatással lehet a vele kapcsolatba kerülő felnőttekre is.

Mindez persze nem társadalmi forradalom, hanem kísérlet a közép érdekeinek védelmére. A dolognak komoly a tétje. A többi ’89-es elképzelésről a középrétegek nagyobb része, ha nem is örömmel, de lemondott. Még él az elképzelés arról, hogy legrosszabb esetben van alternatíva, egy időre legalább el lehet menni. Ha a közönség erről és a neki vagy gyermekeinek járó értelmiségi minimumról is lemond, odalesznek az utolsó elemek is a ’89-es építményből. Ugyanakkor a diákok mozgalmában az érdekvédelmen túl egyelőre nyoma nincs olyan átfogó kulturális fordulatnak, amit kiszélesíthetnének, úgy, ahogyan azt a 60-as években tették.

Ami viszont a férőhelyeket, a költségvetés teherbíró képességét, mint valami materiális, természetes keretet illeti, Orbán most bizonyította, hogy mindenről, ezekről a „kőbe vésett” arányszámokról is lehet tárgyalni. Hogy minden mozgatható. Odaígérhető, majd később megint visszavehető. Bár a diákokkal tulajdonképpen nem tárgyaltak, és két hét alatt az ígéretek is gyorsan változtak, de a kormány nem jutott el a szakadék széléig, hiszen képes volt nagyon széles skálán és rövid időn belül különbözőképpen ígérgetni. Ha pedig ez így van, akkor a másik oldalnak nyilvánvalóan meg kell próbálnia többet kivasalnia belőle.

A kormánynak más nem nagyon marad, mint hogy görcsbe rándul, és úgy tesz, mintha itt a diákok már az Orbán család heti kosztpénzét perelnék. De nem lesz könnyű a helyzete, ha nem tudja megbontani szimbolikus akciókkal a rétegszolidaritást. Lehet persze a konzervatív középrétegeket érzelmileg megzsarolni, vannak tartalékok még egy esetleges január–februári közepes nagyságú békemenetben – de hát azt sem lehet túl gyakran működtetni. Elképzelhető még az egyházi egyetemek és középiskolák (ezek decemberben némák voltak) lojalitásmenete is. De az egyházi iskolák megmozdítása roppant kockázatos, ilyesmire csak akkor kerülhetne sor, ha a helyzet igazán drámaivá válna, vagy talán meg akkor sem.

Hiszen ha az ott tanulóknak és szüleiknek választaniuk kell ideológiai rokonszenveik és nyers rétegérdekeik között, s ha közülük sokaknak érdekeik fontosabbak, akkor reped a legbelső bázis… A megrettent közép, elvben fontos diákcsoportok is a 2000-es években, a kezdődő válság időszakában még radikálisan jobbra tartott. De úgy látszik, a fiatal középosztály válságának kiszélesedése az érintetteket most – nemcsak nálunk, máshol Európában sem – tovább jobbra nem viszi. Ha nálunk egy baloldali fordulat el is marad, de a 30-as évek lábszagú repríze talán mégis lehetetlenné válik.

Mindazonáltal a kompromisszumos kormányelképzelés, az idei keretszámok fenntartása már eleve egy megnyírt, a tavalyihoz képest 15-20%-os elsőéves redukciót eredményezett. Ha ezt sikerül lenyeletni a diákokkal és a rektorokkal, akkor 2014-ben ez még így marad, de 2015-ben, ha a jelenlegi kormányoldal marad, jöhet az újabb visszafogás (a költségvetés komolyabb javulására, amiből a felsőoktatásba újabb pénzek kerülhetnének, igazán senki sem számít). Igazán még mindkét oldalnak van jó egy éve álláspontja pontosításához, de utána dönteni kell.

Ezért a diákmozgalmaknak viszonylag gyorsan egy rövidebb és egy hosszabb távú kérdésre kellene választ találniuk. A rövidebb sem egyszerű: hogyan lehet ezt a mozgalmat a maga mostani technicista formájában életben tartani? Hiszen másmilyennel Orbánék nem tárgyalnak. S hogyan lehet közben újrakötni, lehet-e egyáltalán, a középrétegek egyfajta kényszerpaktumát az állammal? A kérdőjelek mind a két esetben számosak. A mozgalmaknak, ha csak keveset kapnak, szükségszerűen radikalizálódniuk kell. Ez nem jelenti formálisan a beolvadást a kormányellenes politikai programokba.

De ha a diákok mégsem kapnának eleget, a megmozdulások kénytelenek lesznek távlatosabb szövetségeseket keresni. Kérdés, mit ígérhet komolyan nekik az ellenzék. Persze lazább keretszámokat feltétlenül, hiszen a mindenkori tartalékokból lehet ide többet szivattyúzni. De a technikai tárgyalások kifulladásával a konfliktus szükségszerűen egyfajta reménypiacokra kerül át. Recessziós időszakokban a közvéleményt általában a rövid távú túlélési lehetőségek érdeklik. Jövőképekkel ilyen pillanatokban nehéz operálni. De az oktatási szociális paktum talán kivétel. A középrétegeknek valami hihetőt kellene hallaniuk.

Mégpedig nem ideológiai csomagokban a tudásról, ami hatalom, meg a kiművelt emberfőkről, hanem technikailag is hihető programféleségekbe kiszerelve. A családi döntések ezen a területen nem néhány hónapra szólnak. Az az oldal, amely itt a jövő őszig hitelesebben ígér előre (tudom, cinikus a formula) komolyan javíthatja 2014-es pozícióit. A diákmozgalmak számára elfogadható nyelven egyelőre egyik nagy politikai oldal sem képes beszélni. Más mozgalmi nyelv nincs is a piacon, az mégsem valószínűsíthető, hogy Hoffmann Rózsáék meg tudnának szólalni ’68-as hangulatokat gerjesztve. Végső soron ’68 Magyarországon nem létezett, ’89-ben sem volt erős diákmozgalom.

Úgyhogy van mit a diákprojektben honosítani, alkalmazni, magyarítani. A diákélet mostanra atomizálódott, a diák önállóan tervezi a felveendő kurzusokat, egyre kevesebb embert ismer közelről, a hallgatók nagy része már nem a kollégiumokban lakik együtt. Az 1968-as díszletek már materiálisan sem léteznek. De éppen ezért válik, válhat programmá, hogy az emberek túljussanak ezen az elidegenedettségen. Azoknak a mozgalmaknak lesz hitelük (először persze csak a diákelit számára), amelyek szállítani tudják a közös döntések, esetleg később az együttes lét vagy az együttes gondolkodás élményét, vagy legalább illúzióját.

A ’68-as diákmozgalmaknak volt egyfajta elméleti környezetük. Az új magyar diákmozgalomnak egyelőre ilyenféle háttere nincs. ’68-ban a kulturális újdonságok tulajdonképpen már a politikaiak előtt megjelennek. A 60-as évek első felében már létezett esztétikai ellenzék. Nálunk ilyesmiről egyelőre szó nincs. Az érettebb ellenzék kifogásai Orbánnal szemben esztétikaiak is, de érvkészletüket az itt megmozdulóknak még senki sem fordította le igazán. Az újak generációs tapasztalata más vonatkozásban is antihatvannyolcas.

Akkor és ott a nagy lázadást megelőzően már javultak az életkörülmények, ám a kettőezer-tízes évek egész Európában, s nem csak nálunk, ismét az anyagi függőségekről és a hiányzó biztonságról szólnak. A biztonságigényt, a kiszámíthatóság vágyát nevezhetjük konzervatív utópiának is. A mi mozgalmaink most ezt keresik, s a 90-es évek ígéreteiből szeretnének valamit behajtani. ’68 egyszerre vívott az állammal és a papák nemzedékével. A mostani diákság az állammal került szembe, szülei generációjával nem, mert egyrészt azt nem tartja komoly hatalmi tényezőnek, másrészt mert ha a kormány marad az erősebb, a szülők forrásainak az eddiginél brutálisabb hasznosítása nélkül esélye sem lehet a diplomára. Miért fordulna most hirtelen szembe velük?

A 90-es évek óta a magyar felsőoktatás létszámaiban, tematikai ajánlatában, működésmódjában az egy évtizeddel ezelőtti átlagos nyugat-európai egyetemeket szeretné leképezni. De az érintettek maximális erőfeszítései ellenére a modell működőképessége gyorsan romlik. Ráadásul az itthon beszerezhető nyugat-európai árú és minőségű alsó-közép diplomának nem nyugat-európai közegben kellene működnie. Ráadásul közben a „bolognai” diplomákat már nem a nemzeti oktatási rendszerekre és munkaerőpiacokra, hanem az európaira méretezték.

Akármit gondolunk a „röghöz kötés” méltánytalanságáról vagy méltányosságáról a nemzeti környezetben, az ötlet szellemiségében kimagaslóan Bologna-ellenes. Ráadásul kötelező állásválasztás – sok egykori államszocialista rendszertől eltérően – nálunk már a 60-as évek vége óta nem létezett. Ráadásul ’89-nek és később az EU-tagságnak is a kontinensen belüli szabad mozgás a programja/álma, alap-alkotórésze volt. Ezzel most szembemenni szimbolikusan is ellenforradalmi tettnek tűnne. Így mindent alulról kellene kitalálni. A pártoknak e tekintetben használható szellemi tartalékjaik nincsenek, a 2010 utáni civilitás elsősorban saját identitása keresésével volt elfoglalva, s különben is egy nemzedék stílusjegyeit más nem találhatja ki helyette.

Az amerikaihoz, nyugat-európaihoz hasonló Occupy mozgalmak eddig nem léptek színre. De ami ebből így is kijöhet, az a magyar tiltakozó mozgalmak nyelvtanának újrafogalmazása. A férőhelyviták helyére nagyon gyorsan az egész Orbán-rendszer vagy legalábbis annak szociálisan leginkább érzéketlen elemeinek elutasítása léphet. Legalábbis addig, amíg a hatalom a középosztállyal kialakított korábbi paktumait betartani nem tudja, vagy nem akarja. Orbán máshol, másban egyébként nem neoliberális, de az egyetemi vitában furcsa módon mintha sikerülne annak legrosszabb, legdoktrinerebb változatát valahonnan előszednie.

Az 1989-es generáció sem magát, sem egykori jelszavait Magyarországon 2010 után nem tudta megvédeni. Az akkor a középrétegeknek kínált szociális paktum néhány kulcselemét most a ’89-esek gyermekei próbálják meg életben tartani. Ez így még nem forradalom. De ha a kormányzat nem áll elő valamilyen épkézláb ötlettel, még valami olyasmi is kijöhet belőle. persze csak úgy lehetséges, hogy a diákságot a társadalmi összmozgásban értelmezi. Így azután a feltételek különbözősége ellenére is megtanul egy kicsit ’68-at játszani.

Egyébként az új helyzetben valahonnan a proteszt kosztümeriáját is venni kellene, mert félő, hogy a jelenlegi, amit a fiúk-lányok maguk kitaláltak, kiürül, rutinizálódik. Nem lehet túl sokáig a városban esténként ugyanazokon az útvonalakon bolyongani, s az első alkalmak után nem látom, hogy a továbblépés olyan könnyű lenne. Néhány megmozdulásra elmentem, s mintha nem érzékelném, hogy e tiltakozásnak az első körben lennének bármilyen eredeti művészeti melléktermékei: szövegek, graffitik, zene, performance-ok. Ha a mozgalom életben szeretne maradni, ilyesminek előbb-utóbb körül kellene az egészet nőnie.

Tamás Pál,  Népszabadság, 2013. január 12.